Dieng fennsík, Sindoro, és most Bromo. Mind aktív vulkán, mind más.

Bromo állítólag körülbelül olyan nehézségű túra, mint amilyen Sindoro volt, de nem is annyira bántam, amikor kiderült, hogy eléggé populáris a dolog, és igazából bárki feljuthat, aki akar, inkább csak egy kis séta az, amit saját erőből kell megtenni, mert dzsippel viszik az embert mindenhova. 

Megérkeztem Malangba a röpke 10 órás vonatút után ('csak' 8 lett volna, de késett a vonat), ahol eleinte hideg volt a légkonditól, azaz 21 fok, majd a következő 7 órában valamiért nem ment a klíma, és 32 fok volt a vonaton, végül újra hűtöttek, és végre kellemes 26 fok volt. Mutatta a hőmérsékletet folyamatosan a kijelző, és nekem éppen volt időm nézegetni. 

Meglehetősen elgémberedve érkeztem meg, taxit fogtam az állomáson, vagyis a legerőszakosabb taxis fogott meg engem (azt hittem, szétesik a kis roncs, amolyan kibelezett kisbusz volt, láttam az összes kábelét a kormány alatt), majd a hostelben szépen elrendeztem egy pillanat alatt a Bromo-túrát a recepción. 

Mivel a túra 00:30-kor kezdődött, ezért megpróbáltam aludni, Malangból semmit sem láttam, de a hostel környéke, ahova kajáért kimentem, nem győzött meg arról, hogy nagyon sokról maradtam le. Szóval, hajnali fél 1-kor szépen bekászálódtunk a dzsipbe, 5 jakartai egyetemista és én, az egyetlen fehér, már megint. A sofőrünk egy Hardihoz hasonló, szikár, barna bőrű talpraesett gyerek volt, megragadó mosollyal, láthatóan nem érdekelte, hogy ilyenkor kivillannak a fekete fogai. Indonéziában a szájhigiénia nagyon gyerekcipőben jár, eddig talán öt embert láttam, akinek szépek voltak a fogai és teljes a fogsora. Először megdöbben az ember, mert a nagyjának hiányzik elől is és úgy mindenfelé jópár foga, de aztán megszoktam, és próbálok nem az európai ember szemével nézni erre. Mindez Európában elfogadhatatlan lenne, főleg fiatal embereknél, de itt annyira mindennapos, hogy egyáltalán nem tulajdonítanak neki jelentőséget.  

Gondoltam, hogy majd a dzsipben pótolom az alvást az előttünk álló három órában, haha, én kis naív. Mindenki kapott egy párnát, akik hátul ültünk, de nem azért, hogy kényelmesebben aludjunk, hanem hogy ne kapjunk agyrázkódást, ahogy a sz**t is kirázza belőlünk a teljesen kátyús és döcögős út, amin száguldottunk az éjszaka, és amikor a fejünk rendszeresen a karosszériának ütődik, akkor valami védje. Brutál volt az út, időnként csak nevetni lehetett rajta, úgy rázott. Az öt egyetemistával is elkezdtünk egy kicsit ismerkedni. Láttam őket már a hostelben is, elfoglalták az összes mosdót a wc-ben, mert ezerrel sminkeltek a vulkántúrára. Hiába, lehet valaki muszlim Jakartából vagy ateista Európából, lényegtelen, van, ami minden lányban ugyanaz. 

Nagy nehezen megérkeztünk három körül az első állomásunkhoz, ami a vulkánokkal szemben egy hegyoldal, gyönyörű kilátással a nemzeti parkra. Na én húsvétkor mentem és szombaton, így aztán bődületes tömeg volt - nekünk azért kellett két (!) órával a napfelkelte előtt mennünk, mert így volt csak jó helyünk. Akik később jönnek, azok állítólag semmit sem látnak, és el is tudom képzelni, látva a tömeget mögöttünk. Sikerült az első sorban helyet foglalnunk, de innentől nem mozdulhattunk onnan három órán át a hajnali fagyban (olyan 12 fok lehetett), se pisilni, se teáért, se semmi. Olyan volt, mint egy rockkoncerten, mi csak foglaltuk a helyünket, várva, hogy a banda megérkezzen. Időnként elkezdtem ugrálni vagy guggolásokat csinálni, hogy azzal melegítsem magam, és hogy teljen az idő, beszélgettem mindenkivel a környéken, aki csak beszélt angolul. 

Már említettem, hogy a helyiek hőérzete teljesen más, mert ők a harminc-harmincöt fokhoz vannak hozzászokva, így ha 25 fok van, onnantól már dzsekiben nyomulnak. Hát akkor a hegyen a tizenegynéhány fokban kell őket elképzelni, szétfagytak mind, pedig kötött sapkában, kesztyűben, téli sídzsekiben voltak (nem tudom, honnan szednek ilyen dzsekiket az egyenlítő mentén). A business is ráharap persze erre, Indonézia minden kétezer méternél magasabban fekvő, túristák számára népszerű helyén lehet kapni ezer féle gyapjúsapkát, kesztyűt, sálat. Újdonsült barátaim szétfagytak hát, így megvártuk, ahogyan az első sugarak 5 körül elkezdik átszínezni az eget és eltűnik lassan ezzel a korábbi csodálatos Tejút, szépen rózsaszínben kezd pompázni az alattunk elterülő nemzeti park és a völgyeiben puhán megbújó felhőtakarók. Majd a nap még fel se jött, de már indulni akartak a többiek, mondván, hogy totál átfagytak. Én egyrészt még maradtam volna, de az volt a baj, hogy a nagy tömegben nem voltam benne biztos, hogy egyedül visszatalálok a mi kocsinkhoz, és azt meg pláne nem mertem megkockáztatni, hogy felismerem-e őket vagy a sofőrt újra. Nem szép, nem szép, de nem az ázsiai arcokra állt be az én arcmemóriám, na. Ráadásul kezdett mindenki nagyon idegesíteni, a nagy tömeg megőrült az első fények felgyúltával, mindenki lökdösődött, hogy a lehető legjobb szelfiket készíthesse. Szóval, leléptünk az első helyről, és átmentünk a második kilátóhoz, ami már addigra üresebb volt, alig voltak emberek, és még közelebbről tudtuk megnézni a vulkánokat. A lányok mindenhol ötmillió szelfit csináltak, úgy pózoltak és csücsörítettek állandóan, hogy én lettem szemérmes. De cukik voltak, mindig nagyon igyekeztek, hogy ne hagyjanak el a tömegben, amiért hálás voltam, mert mondom, nem biztos, hogy felismertem volna őket én. 

A harmadik megálló a vulkánok tövében lévő szavanna volt, hogy újabb ötmillió fotó készülhessen. Vicces volt, hogy sofőrünk maga ajánlotta fel, hogy csinál rólam fotót, sőt, instruált, hogy üljek már fel a motorháztetőre, és hm, nem csak az én telefonommal csinált rólam képet, hanem a sajátjával is. Valószínűleg feltűnök majd a következő katalógusban, ahol a túráit hirdeti majd... 

Végre elértünk Bromohoz, ami egyébként csak egy a négy vulkán közül, ami itt egy kupacon hever, nem is ez a legmagasabb, viszont aktív, állandóan dől belőle a füst. Mint megtudtam, ha fehér a füst, az okés, ha fekete, akkor lezárják, mert már volt halálos baleset a mérgező gázok miatt két éve. A terület nagyon durván turisztikai attrakció. A porsivatagban a vulkán előtt helyi menő csávók vágtatnak a lovaikon, hogy ezzel is kedvet csináljanak a turistáknak a lóháton vulkánmászáshoz. Csomo lónak habzott a szája, de inni nem nagyon kaptak - nem nagyon tetszett az állattartási módszerük, igyekeztem is csúnyán nézni minden fehérre legalább, hogy miért ültek fel ezekre a szegény állatokra. A lányok majd betojtak a lovaktól is, de azért felültek egyre a fotó kedvéért, ment a pózolás, majd amint leállt a kamera, visszaváltoztak libucikká, és amint áttette a ló a súlyát egy másik lábára, elkezdtek sikongatni. 

Nem gondolom, hogy ezek a lányok reprezentálnák az összes jakartai egyetemistát, de többször ledöbbentem rajtuk. Eleve mind kijelentette, hogy ők nem jönnek fel a vulkánra, mert az iszonyat magas. Hozzáteszem, kellett menni felfelé, de körülbelül egy húsz percet, azért nem kellene ettől ennyire megijedni. Én mondtam, hogy tuti felmegyek, erre kettő vette a bátorságot, hogy megpróbálja, hátha meg tudja csinálni. Ahogy óvatosan kérdezgettem őket, megtudtam, hogy semmit sem sportolnak, és egyiküknek ez volt az első, a másikuknak élete második alkalma, hogy kirándult a természetbe, és egy hegyre tette a lábát. Elindultunk felfele, és jó sokszor megálltunk, de aztán megcsinálták, még ha le is kellett ülniük minden 15 méternél. 

A vulkán nagy élmény volt, hiába láttam már jópárat életemben, a Vezúvot, az Etnát, Santorinit úgy összességében, Lanzarotén a Timunfayát, és még pár kanári-szigeteki vulkánt. Mert itt durva hangeffektus volt, lehetett hallani, ahogy zúg a Föld belseje, és ahogy lenéztem, sárgán világított a kénköves pokol, szállt fel a füst belőle, és hát na, olyan volt, amilyennek egy aktív vulkánnak lenni kell.

Hanggal!

A tömeg viszont itt is iszonyatos volt, ismét mondanám, senki ne menjen ilyen helyekre húsvét hétvégéjén, hanem ha megteheti, inkább egy csendesebb hétköznapot válasszon. 

A vulkán után még egy helyen megálltunk fotózkodni, ahol csodás zöld volt minden, itt a természet már újra meghódította magának a lávát.

Hazafelé a programban benne volt az is, hogy megálljunk egy 107 méteres vízesésnél, mondanom sem kell, a lányok nem akartak ide már bejönni, mert egy teljes kilómétert kellett gyalogolni. Úgy voltam vele, hogy én meg letojom, én azért fizettem, hogy a lehető legtöbbet lássam, így elsétáltam egyedül a vízeséshez. Nem voltak sokan szerencsére, és ha nem vagyok ilyen fáradt, biztos nagyon élveztem volna, mert nagyon szép buja tájon át vezetett az út, orchideák nőttek vadon mindenfelé, és a vízesés is nagyon szép volt. Erősebb vízhozama volt, mint a másiknak, amit már láttam, és olyan szelet és esőt csinált, hogy messziről is éreztem, totál vizes lettem egy percen belül - de a harminc fokban nem bántam. 

Ezzel nagyjából vége is a jávai kalandoknak, holnap irány Bali :)

Két napja vegyes érzelmekkel hagytam magam mögött Temangungot. Egyrészt mehetnékem volt már, hogy új helyekre jussak el, megnézhessem Balit, eljussak végre beachelni egy kicsit ebben a hőségben. Másrészt viszont megszoktam a helyet, biztonságos volt, és furcsa érzés töltött el, hogy valószínűleg nem látom többet ezeket a srácokat, akikkel állandóan együtt lógtunk 12 napon át. Az önkénteskedés alatt a nyugati ember számára elég nehéz feladatunk volt: néha semmit sem csináltunk órákon át, és a napok megszervezése teljesen a mi hatáskörünkön kívül esett, mi Marie-val mindig csak sodródtunk az eseményekkel lényegében. Az otthoni mindennapokban hozzá vagyunk szokva, hogy minden információ a rendelkezésünkre áll, hogy mi vagyunk az életünk irányítói, és először nehéz átállni, elengedni a gyeplőt, és hagyni, hogy mások intézzenek mindent. De aztán át lehet kattanni, nekem is sikerült a végére; amíg a búcsúvacsorára a hamis gulyást készítettem (elég szar lett, se pirospaprika, se elég bors, se marhahús, de teleszórtam csiliporral, így méregerős lett, de a helyieknek ízlett), addig a fiúk tökéletesen megszervezték még az elutazásomat is, csak beállítottak a jeggyel, megvették nekem, amiket éppen be akartam szerezni, és elintézték, hogy másnap ki visz ki a buszállomásra. Nagyon jó dolgom volt tehát, igazi jótét lelkek ezek a srácok, nehéz volt hátrahagyni őket. Főleg azzal a tudattal, hogy nekik lehet, hogy soha nem adatik meg, hogy utazzanak, hogy világot lássanak, csak rajtunk keresztül teljesíthetik ki ezt a vágyukat. Minimálbéren él itt az emberek nagyja, ami körülbelül havi 70 eurót jelent. Ebből lehetetlen félretenni az útra vagy repülőjegyet venni, nemhogy összegyűjteni azt a néhány ezer eurónyi összeget, aminek a számlájukon kell állnia ahhoz, hogy megkapják a vízumot. Ráadásul az arabos csengésű nevek is hátrányt jelentenek a vízumhoz, fél a világ a terrorizmustól, a legbiztosabb az, ha szigorúan korlátoz...

Útrakeltem, vissza Jogjaba (=Yogyakarta), és nagy élvezettel vetettem bele magam a nagyvárosi élvezetekbe, mint például meleg zuhany, saját szoba, légkondi, rendes wc (bár már teljesen megszoktam a helyi guggolóst), mosás (a korábbi hidegvízben kicsit megdörzsölöm helyett rendes szolgáltatás, kb 1 euróért). Mindezeket még valami koronázta meg, hogy ennyi idő után először jártam turistás helyen, és ittam sört újra. A muszlim kultúrában nem nagyon dívik az alkohol, így csak a turista helyeken lehet kapni elvétve, bár korábban a srácok helyi indonéz bort is szereztek volna nekünk valahogy kéz alatt, ha nagyon szerettük volna.

Maga a város nagyon kis aranyos, egyszintes házak, kis kertvárosi utcácskák váltják a nyüzsgő belvárosi vásárlóutcát, ahol a batikolt ingeket, anyagokat árulják a szokásos street fooddal együtt.

Három főbb látványosság lett volna, amit meg akartam nézni, de ebből kettő fért bele az itt eltöltött napba.

Borobudur egy buddhista templom, amit 1200 évvel ezelőtt építettek, és abszolút az ezt látni kell kategóriába esik. Prambanan pedig egy hindu templomegyüttes, gyönyörű legendával.

Mindegyik kívül esik a városon, így a belvárosban lévő és korán záró Szultán Palotájára már nem volt idő sajnos. Mivel mindenki ezeket a helyeket akarja megnézni, így óriási business épült a turisták fuvarozására, így a viszonylag drágának számító belépők és fuvar kifizetése után teljes szolgáltatást kap az ember. Drága alatt olyan 35 eurót értek, ami otthon nem olyan nagy összeg, itt viszont elég magasnak számít, félhavi fizetésnek. A program a kövezkező: reggel 4 óra előtt felvesznek kisbusszal a szállásnál, majd először megállunk egy ponton, ahonnan szépen rálátni Borobudurra és nézhetjük, ahogyan a nap első fénysugarai megvilágítják; majd maga Borobudur következik, utána pedig Prambanan. Ami fura volt, hogy beszállva a buszva mindenki egy hellot megejtett, majd némaságba burkolózva utaztak a fehérek mind egymás mellett – persze, ez teljesen normális Európában, de itt annyira elszoktam tőle, hiszen minden indonéz azonnal hatalmas mosollyal fogad mindenkit és úgy beszélget el még a vadidegennel is, mintha az családtag lenne.

Borobudur több teraszból áll, mind tele szimbolikus kőfaragásokkal és buddhaszobrokkal. Ahogyan felfele menet kőrözünk az emeleteken és egyre feljebb emelkedünk, az Sziddhátra útját szimbolizálja a Nirvánába. A különböző buddha szobrok más és más kézjelzéseket mutatnak, és emellett rengeteg kőbe vésett látható és nem látható jelenet mutatja meg a buddhizmus filozófiáját és a különböző inkarnációkat. Valamilyen titokzatos oknál fogva a templomot a megépítése után száz évvel magára hagyták, és csak az elmúlt századokban fedezték fel újra.

Óriási munka lehelett a lerombolódott épületet visszaállítani a mai állapotába, mert nem csak a dzsungel hódította vissza a területet, hanem volt itt vulkánkitörés és földrengés is, ami tovább rombolta Borobudurt. Most viszont teljes pompájában megtekinthető, egy-egy csendesebb és árnyékosabb sarokban egészen kellemes meditatív állapotba kerülhet az ember, ha sikerül elkerülnie az iskolás csoportokat, akik lépten nyomon szelfizni akarnak a fehér emberrel.

Prambanan egy hindu templomegyüttes a IX. századból, a legnagyobb épületet Sívának ajánlva, míg másikakat Visnunak és Brahmanak. Itt is hihetetlen munka volt a restaurálás, a már említett földrengés és vulkánkitörés összedöntötte a tornyokat és mindent újra fel kellett építeni.

A hely gyönyörű, viszont iszonyat hőség volt már kora délelőtt és a fotókért odarohanó gyerekek egyre fárasztóbbak lettek. Volt viszont három lány, akik csak angolt akartak gyakorolni, és először a neveket kérték el a külföldiektől, majd elmesélték a hely történetét, végül egy értékelő formot kellett kitöltenem, hogy milyen volt a szolgáltatás :)

Maga a legenda a hindu Ramayana eposz egyik történetére épül, mivel a környéken rengeteg hindu templom van. Bandung Bondowoso herceg beleszeretett Rara Jonggrang hercegnőbe, Boko király lányába. Viszont elég nyomós oka volt a hercegnőnek nemet mondani: a herceg megölte az apját és elfoglalta a királyságát. De a herceg csak nem tágított, így Rara Jonggrang beleegyezett a házasságba, egy feltétellel. A hercegnek 1000 templomot kellett építenie egyetlen éjszaka alatt a hercegnő számára. A herceg meditálni kezdett és segítségül hívta a föld alatti démonokat, és az ő segítségükkel felépített 999 templomot. Már éppen befejezte volna a munkát, amikor a hercegnő a női szolgálók segítségével tüzet rakott és felébresztették a kakasokat, hogy kukorékoljanak. A démonok azt hitték, hogy felvirradt a következő nap, így gyorsan visszabújtak a föld alá, így az utolsó templom nem készült el – erre a herceg annyira feldühödött, hogy kővé változtatta a hercegnőt, és ő maga lett az utolsó templom, a legszebb és legnagyobb az épületegyüttes közepén.  

Azért csak sikerült nekünk rideg európai utazóknak is felengednünk, és elmentünk közösen ebédelni. Itt volt a már említett esemény, hogy megihattam egy jó hideg sört, viszont a hely tuti hogy szerepel a lonely planet oldalán, mert tömve volt fehérekkel, ami így hirtelen megint csak meglepő látvány volt, már elszoktam tőle. A kaja finom volt, de mintha otthon ennék, semmi indonéz hangulata sem volt, még csak picit sem volt fűszeres. Este viszont Jogja egyik főterén vacsoráztunk, na az egy fantasztikus élmény volt, amolyan tökéletes pillanat. A füves tér este átváltozik talponálló étteremmé, leterítik a szőnyegeket, kis asztalkákat tesznek rá, és itt vacsizik mindenki a streetfood bódékból, közben szólnak a gitárok és köröznek a tér körül a hihetetlenül giccses, de valamiért mégis imádnivaló, pedállal hajtott kivilágított kiskocsik, amik mindenféle színben villognak és hol Hello Kittyt, hol elefántot vagy dinoszauruszt formálnak.

Összességében tetszett Jogja, de a szultán palotája miatt nem maradtam volna még egy napot, vonat pedig csak hajnalban van sajnos. Következő állomás Bromo vulkán, ami a harmadik sorozatos hajnalban kelésem lesz. Még jó hogy nyaralok :D 

Mióta megérkeztem Temanggungba, beszéltünk róla, hogy megpróbálunk felmenni valamelyik vulkánra, hiszen akármerre néz az ember, mindenütt vulkánok vesznek minket körül. Az egyik, 3100 méter magasan fekvő, Sindoro névre hallgató vulkán mellett döntött aztán a túravezetőnk, H, aki egy igazi McGyver, nagyon leleményes és talpraesett. Hegyi túrákat szervez, villanyszerelő, életmentő, gyógynövény szakértő, és mindemellett ő vezeti ezt az angol önkéntes szervezetet. Például amikor fáztunk az eső miatt a túra alatt, behúzódtunk egy menedékbe, es ripsz ropsz rakott egy kis tüzet. De úgy általában ilyenek a helyiek, mindenki nagyon egyszerűen gondolkodik, mindenki amolyan megoldó ember, bármit megoldanak mutyival ügyesen, ők egyszerűen ehhez vannak hozzászokva. Nem hívnak szerelőt, hanem mindent megszerelnek, megépítenek, ledöntenek, elszállítanak egy motoron, épp mire van szükség.

Hatalmas túrára vállalkoztunk. Már ez az egész utazás kilépés a komfortzónából, muszlim kultúrába csöppeni hirtelen, ahol folyton kulturális különbségekbe botlunk. De ez a túra, na ez is egy hatalmas ugrás a komfortzónából kifelé. A terv az volt, hogy elmegyünk motorral a hegy tövébe, ott bérelünk valakit, aki felviszi a hátizsákokat az alaptáborba, mert a fiúk motorja nem bírta volna. Így is majdnem sétálnom kellett a motor mellett egy-egy meredekebb ponton :) Majd az alaptáborból egy 3-4 órás éjszakai túra várt ránk a vulkán közepéig, ott sátort vertünk és elvileg aludtunk volna reggel 1-2-ig, majd már a hátizsákok nélkül jött volna a csúcstámadás, újabb 3 órás túra, hogy a reggeli 5 órás napfelkeltére felérjünk. Utána pedig olyan 6-7 óra leereszkedni ismét az alaptáborba, és ennyi. Easy, ahogy H. mondta. 

Három hátizsák egy motorral, már meg sem lepődök ezen

Indulásra készen

A feltételes módot azért használtam, mert az előző napon persze elkapott minket az eső a már hagyományos vasárnapi rádióműsor után, ahol beszámoltunk az eddigi élményeinkről. Emiatt be kellett húzódnunk egy tető alá útközben, és konkrétan három órát dekkoltunk ott. Mert ha elindulunk, akkor szarrá ázok, amivel az a baj, hogy akkor nincsen száraz ruhám és cipőm a túrára, az esőkabátot pedig persze otthon felejtettük, ami belegondolva óriási felelőtlenség, mert igazából minden egyes nap esik az eső. Elvileg már vége lenne az esős évszaknak, viszont a globális felmelegedés már érezteti a hatását Indonéziában, és sokszor jóval tovább tart az esős időszak, vagy akár az egész év esős. Így aztán jóval később tudtunk csak elindulni, és olyan 6 körül értünk oda az alaptáborba, ami 1700 méter magasan fekszik.

Itt pár család lakott egy hegyi falu szélén, a hegyi életmentők és családjaik. Bőrszínük sötétbarna, picik és szívósak. Amikor fotót készítettek velünk (naná, hogy egyből jöttek ők is, hogy foto foto), ott röhögtek, hogy sámlira állnak, hogy ne legyenek annyival kisebbek, mint mi. Nagyon egyszerű körülmények között élnek, egy szobában él az egész család, paravánnal választják el a konyhát és a nappalit. Lavórokban mosnak, van egy kis gázfőző, a nappali pedig egy szőnyeg leterítve. A fürdőszoba egy pici betonhelyiség, amin átfolyik az eső, amikor éppen olyan az idő, és itt mindig olyan az idő. A szegénység ellenére persze egyből teával kínáltak minket, és amikor visszaértünk, éhesen, fáradtan, koszosan, egyből beinvitáltak minket, hozták a forró teát és persze a krumplijukat is megosztották volna velünk. Emellett pedig nem lehet lemosni az arcukról a széles mosolyt sem. Egyikük egy nap ötször tette meg azt a távot föl-le, amit mi lényegében 10-12 óra alatt, hogy lehozzon pár túrázót, amikor erdőtűz volt pár éve, és kettőt konkrétan a vállán hozott le állítólag, egyszerre. Olyanok nekem ők, mint az Everest sherpái.

Az egyik hegyi életmentővel 

Nagyon izgatottak voltunk, mert éjszaka túrázni, hát az valami nagyon fura, sose csináltam, féltem tőle rendesen, főleg, hogy nem csak a második szakaszt kellett sötétben megtenni, hanem az egészet a késés miatt. Mindezt fejlámpával, sötétben, az egész cucc a hátunkon, sátor, túrafőző, étel, víz két napra, matrac, hálózsák. Az út pedig elég nehéz volt, meredek, csúszós. Az első szakasz nagyon csúszós volt, egy teaültetvényen vágtunk át egy kis ösvényen, én konkrétan estem-keltem, mert a cipőm nem igazán hegyi túrára való. Utána átcseréltem a túraszandálra, az már valamivel jobb volt, de így is nagyon küzdöttem. Utána dzsungel szakasz jött, majd nagy köves szakasz, kisebb köves szakasz, de ami mindben közös volt, hogy csúszós volt és meredek. Viszont majdnem telihold volt, és ahogy felfelé emelkedtünk, gyönyörű látvány volt lenézni. A sötét völgyeket fehér felhőtakaró lepte be, ki lehetett venni a körülöttünk lévő hegyek sziluettjét.

Az éjszakai látvány

Végre este 10:30 körül felértünk a hegy közepére két és fél óra túra után. Felállítottuk a sátrat, főztünk instant tésztát, ami forró volt és tápláló. Viszont mindezzel annyi idő ment el, és a sátor is olyan dőlésszögben feküdt, hogy inkább csak röhögcséltünk alvás helyett, azzal az érzéssel, hogy bármikor lecsúszhatunk a hálózsákkal a sátor végébe. 

Nem egész egy óra alvás után kelés volt, kávé, reggeli, és olyan három körül végre elindultunk, miután összepakoltuk a legszükségesebbeket a csúcstámadáshoz. Elég volt egy hátizsák innentől, vízzel, étellel, a télikabátokkal, amiket kölcsön kaptunk, mert ki gondolta volna, hogy kell ilyesmi az egyenlítő vonalán. H. természetesen végig ragaszkodott hozzá, hogy ő hozza a hátizsákot, amit nem is nagyon bántam. Felfele kóvályogva a még meredekebb szakaszon azon morfondíroztam ismét, hogy normális vagyok-e, de megnyugtató volt, hogy találkoztunk másik túrázókkal is az éjszaka közepén. Ismét dzsungel, szavanna, nagy köves és kis köves szakaszok váltogatták egymást, és sokszor négykézláb másztunk felfele a még mindig csúszós és (nekem) nagyon nehéz terepen. Ahogy közeledtünk a csúcshoz, időnként felénk fújta a szél a vulkán kénszagú füstfelhőjét, ami meglehetősen bűzölgött.

Amikor felértünk, már derengett némi világosság, és hát a látvány, na az megérte. Nagyon tiszta volt az idő, el lehetett látni egészen a tengerig, és körbe-körbe mindenféle vulkánok magasodtak.

Amikor a vulkán füstje beleszáll a napfelkeltébe...

Mi a télikabátban és minden egyes réteget magunkra véve is fagyaskodtunk a 3100 méteres magasságban, ettünk és próbáltunk pihenni, persze a szokásos fotózás után. Körbe is néztünk a vulkán tetején akkor már, elmentünk a kráterig, lenéztünk, de csak a bugyogó sistergést hallottuk és a füstöt láttuk. 

Lefele körülbelül ugyanannyi idő kellett, mert nagyon csúszott minden, minden egyes lépést meg kellett gondolni. A sátorig valami nagy jókedvvel értünk el, valószínűleg a szervezetünk elég sok adrenalint és endorfint termelt, hogy feledtesse a fáradalmakat és az alvás hiányát. De bármikor leültünk, két percen belül aludtunk, mindenféle álmok keveredtek egyből a valósággal.

Csak lecsukom a szemem egy pillanatra...

Ereszkedés lefele

A sátorbontás utáni szakasz már nagyon nehezen ment, elfáradtam teljesen, főleg az alváshiánytól szenvedtem. Rengetegszer csúsztam el a hátizsákkal, és hát nem egy akurvaéletbe csúszott ilyenkor ki a számon. Igyekeztünk sietni, úgy tippeltük, hogy dél körülre lenne jó leérni, mert akkor jön az eső, de hát sajnos nem, korábban érkezett, 11 után először szemerkélni kezdett, amitől még csúszósabb lett minden, úgyhogy behúzódtunk a következő menedékházba. Ahogy odaértünk, már csak olyan fél-egy órára az alaptábortól esni kezdett, mintha dézsából öntenék, itt volt, hogy H. tüzet rakott nekünk, mert a fáradtságtól már a télikabátban is fáztunk. Aztán ahogy elcsendesedett az eső, újra nekiindultunk, csak érjünk már végre vissza és mehessünk pihenni és inni valamit. Aznap este mondanom se kell, 12 órát aludtunk, és így is az ébresztőórára keltünk fel. 

Nagyon kemény volt, szerintem életem legnehezebb túrája, de természetesen megérte a szenvedést, mert a látvány fentről, és a tény, hogy erre is képesek vagyunk, hát az mindent feledtet. 

Az új felfedezésem az, hogy a vízesések tövében nagyon nagy a szél. :)

Amikor pár napja felmentünk a hegyekbe a katonai rendezvényre, a már szokásos mindennapi eső miatt nem jutottunk el Curug Surodipohoz, egy 120 méteres vízeséshez.

Egyik délután, tanítás után viszont megleptek minket vele a fiúk és elmotoroztunk arrafelé. Itt egy kisebb hegyi túra után elértünk egy pontot, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a vízesésre. 

Majd leereszkedtünk az oromról és lentről is megközelítettük a vízesést. H. tanácsára levettük a cipőket és az utolsó 50 métert mezítláb tettük meg. Már olyan 20 méterre a vízeséstől olyan volt a levegő, mintha apró szemű eső esne, mindenki csuromvizes lett elég rövid időn belül. Ami meglepett, hogy a leeső víztőmeg óriási szelet generált, és úgy álltunk ott, mintha valami filmben lennénk, ahol bekapcsolták az eső- és szélgépet és szállt a hajunk a viharban, míg ha odébb mentünk pár métert, mindez azonnal abba maradt.

A táj valami csodaszép volt megint, felhőkbe vesző meredek hegyek, csiliföldek, káposztaültetvények, banánfák, kávécserjék mindenfelé. Virágok nőnek vadon mindenütt, például orchideabokrok, miközben otthon én mindig szenvedek, hogy életben maradjanak nálam...

Az önkéntes program célja, hogy bátorítsuk a diákokat az angoltanulásra. Többnyire ezekben az iskolákban heti egy angolóra van, harminc fős a létszám és úgy összességében nem a legszuperebb a nyelvoktatás, így az önkéntesek szerepe az, hogy motiválják a gyerekeket, gyakoroljanak velük, rábírják őket a beszélgetésre és a saját példájukon keresztül mutassák meg, hogy miért hasznos angolul tanulni.

Ezen a környéken nem sok turista van, és mi vagyunk sokszor az első külföldiek, akiket látnak a helyiek. Teljesen megőrülnek, mindenki nagyon félénk, alig mernek a szemünkbe nézni elsőre, majd ahogyan oldódnak fel, lassan elkezdik kiabálni, hogy you are beautiful és I love you, előkerülnek a mobilok és jönnek a kérések a fotózkodásra és szelfikre. 

Csütörtökön elmentünk egy iskolába, hogy ott próbáljuk nekik is eladni a programot. Az iskola egyik angoltanára fogadott minket, aki maga is mentegetőzve mondta, hogy az elméletet tanítja már tizenöt éve, de nem sok beszélgetést szokott angolul folytatni. És valóban, az angolja elég gyengus volt, alig tudott lényegében megszólalni, így nem csoda, hogy a gyerekek sem fognak ezek az órák után angolul folyékonyan cseverészni. 

Ami nagyon tetszett, hogy valahogy előkerül mindig egy gitár minden iskolában, sőt, ha belegondolok, minden otthonban is, ahol jártam. Itt például a folyosón játszott pár srác, így behívták őket az igazgatóiba, hogy játszanak akkor már nekünk. Szegények annyira zavarban voltak, hogy a küszöbön állva, fél lábbal kint énekeltek végig, minden pillanatban készen arra, hogy elszaladjanak, mint valamilyen riadt vad. 

Ma egy másik iskolába mentünk, és megtartottuk az első órákat. Nagyon izgi volt, bementünk a terembe, egyelőre indonéz barátaink támpogatásával és elkezdtünk beszélgetni. Kit hogy hívnak, hány éves és mi a hobbija, amiből próbáltunk mindenféle beszélgetést kezdeményezni. Nagyon cukik voltak a gyerekek, irtó zavarban voltak, de roppant élvezték az egészet, hogy mindenféle fehér ember jött az osztályukba, akiket ők valamiért csodálatosnak találnak. Csicseregtek nekünk, megtudtam, hogy mi mindenféle hobbijuk van: a klasszikus foci, úszás, olvasás, főzés mellett volt, akinek a hobbija a tradicionális tánc volt vagy a motorrali. 

A mai program az volt, hogy motorra pattantunk reggel, és elindultunk Tretepbe, egy hegyi faluba. A különböző katonasági osztagok minden évben többször felmennek a faluba, és segítenek a helyieknek. Utakat hoznak rendbe vagy építenek ki, építkezéseken segítenek és hasonlók. Mindezt egy ceremóniával kezdik, ahogyan ma is, emiatt indulunk neki, hogy ezt megnézzük. Útközben a két motorral elveszítettük egymást, így mi Ramával megálltunk, hogy bevárjuk a többieket. Vártunk egy darabig, semmi, úgyhogy továbbmentünk, de így is lekéstük a ceremóniát. Viszont még minden tele volt katonákkal és a falubeliekkel, volt egy kis gyerekzenekar is, és az egyik férfi körbevitt a faluban. Eddig is folyton fényképeztek, de ami itt, a világ végi kis faluban volt, az brutál volt. Sorra adtak kézről-kézre és mindenki rajta akart lenni a képeken, szelfizni velem, amit aztán lőnek fel azonnal a közösségi médiára. Sokat beszélgettünk, hogy mi ennek az oka, valószínűleg a fehér ember menő, ezenkívül akinek fehér barátja van, az okosnak tűnik, mert így feltételezik róla, hogy beszél angolul. 

Nagyon pici az egész falu, az oda vezető út viszont lélegzetelállító látvány volt, még Ramának is, nemhogy nekem. Hegygerinceken motoroztunk keresztül, jobbra-balra völgyek, bambuszerdővel és megművelt tarka teraszokkal, rajta rizs, csili vagy káposztaültetvények, a magasságtól függően. Gyakori a területen a földomlás, annyira meredekek a hegyek. Az emberek a földeken dolgoznak a jellegzetes kúp alakú fejfedőjükben, a capingban, nehéz zsákokat cipelnek, tyúkokat, kecskéket tartanak. 

Elég sokan foglalkoznak mezőgazdasággal, így a megtermelt növények adják a mindennapi étrendjüket. Rengeteg csilit esznek, maniókát, céklát, tofut, babot és persze az elmaradhatatlan rizst mindenhez. Minden fűszeres vagy édes, és reggelire és vacsorára is nagyjából ugyanazokat eszik, fűszeres zöldségpörkölt-szerűségeket rizzsel. 

A hőérzetük nagyon aranyos, a 25 fokban már két pulcsiban és dzsekiben vannak, hozzá bakancs, farmer. Emellett amiatt is fedik a testüket, mert nem akarnak egyáltalán lebarnulni, és emiatt képesek meleg kötött pulcsiban ülni, amikor én izzadok a pólóban. Hihetetlen a mánia a fehér bőrrel, ahogyan a mi nyugati kultúránkban a napbarnította bőr a szép és vonzó, így nekik a fehér bőr a vágyálom, és mindent megtesznek, hogy ne legyen a bőrük semmivel se sötétebb annál, amennyire muszáj. Emellett számukra a világos haj, a barna vagy annál világosabb haj és leginkább a mi nagy orrunk az, ami roppant vonzó nekik, és mindenki "nagy" orrot akar, ami nekünk is van. :)

Csirkeszállítás

Mindenesetre ma elég hideg volt, mert hatalmas eső volt. Többször meg kellett állnunk hazafelé behúzódni valami fedezék alá, a hegyekből visszaindulva körülbelül egy km után meg kellett állni mert az út folyóvá változott hirtelen. Persze a helyieket ez sem zavarta, ugyanúgy dolgoztak, hordták a zsákokat és motoroztak - nem valami finnyás népség, kemény fából faragták őket. 

Az egyik fő indok, hogy ezt a helyet választottam önkénteskedésre az volt, amikor az egyik opcióra rákerestem, és rögtön a szomszédjában rátaláltam a Dieng fennsíkra. Megláttam, és eldőlt, hogy igen, erre a környékre akarok menni.

Ma oda kirándultunk, megnéztük először a régi vulkán kráterben kialakult tavat, majd a még mindig aktív, kénszagúan-forrón bugyogó forrást. Szerencsére ezúttal kocsival mentünk, mert a motorozás elég durva itt. Összességében a KRESZ szabályait csak valami homályos útmutatónak tartják, záróvonalnál előzni, amikor jön szembe autó például nem gond, mert a szembejövő befékez, ha kell. Motoron visznek mindent, tíz darab rizzsel teli zsákot vagy kisebb szekrényt, de ha kell, a négy tagú család is csodálatosan felfér, apa elől, kis csemete az ölben, mögötte másik gyerkőc, majd anyuka, jobbára sisak nélkül mind.

Menet közben új helyre költöztünk a francia lánnyal és új vendéglátónk maga készítette a reggelinket. Muszlim család, apuka, hét hónapos terhes anyuka és a kislány, aki velünk szeretné az angolját csiszolgatni (legalábbis apuka ezt szeretné). Mivel a feleség gyereket vár, így helyi hagyományok szerint a férfi csinál minden házimunkát. Ennyit arról, hogy milyen macsiszta is a muszlim vallás. A hetedik hónapot Jáván egy babaváró bulival ünneplik meg, ha szerencsénk lesz, ezt el tudjuk majd csípni. A család halakat tart és kávét termeszt, és néhány mosómedvére emlékeztető állatot tart, akiknek bizony az a funkciója, hogy a kávébabot az emésztése által tegye tökéletessé. Hallottam már erről majmokkal, most megtudtam, hogy Thaiföldön ugyanezt elefántok segítségével érik el. Hm.

A fennsíkra készülődve a reggel 6-os kelés után a szokásos könnyed reggeli jött, azaz sült rizs, majd kávé, és ha már itt lakunk, akkor bizony a már említett luwak kávét ittunk, ami nem volt rossz, bár török módra fogyasztják itt: kanál kávé a csészébe, majd forró vízzel le kell önteni és kész, nem vacakolnak kotyogóval.

Az idő nem volt tökéletes, esett elég sokat, de szerencsénk volt, minden megállónál pont elállt. A szokásos módon mi fotóztuk a nevezetességeket, a helyiek meg velünk fényképeszkedtek. A fennsíkon végre turisztikai helyen voltunk, láttam egy nagyon szőke fehér nőt, mert egészen idáig Temanggungban mi voltunk az egyetlen fehérek Marieval. Nem irigylem, ha mi mögöttünk össze súgnak az utcán és sutyiban vagy nyíltan fotóznak, videóznak minket, akkor vajon milyen élményei lehetnek neki.

Dieng csodás volt, a bűzös kénszagot már messziről lehetett érezni, meg a felszálló gőzt a hegyek között. Bugyogott a víz, állítólag keménytojást szoktak főzni a vízében, bedugtam az ujjamat kicsit messzebb a tótól egy csobogóba, kellemesen meleg volt az is. Maguk a források nagy gőzfelhőt eregetnek és hullámzik, forrong a vizük, körülvéve a sárgás-szürkés kőzettel, tele kénnel.

Van egy hindu templommaradvány is a környéken a hetedik századból, tettünk egy kört ott is. Jol esett kint lenni a természetben végre – nagyon buja, zöld Indonézia, de hihetetlenül sűrűn lakott, tele van emberrel, motorral, kocsival, mindenhol zaj van és hihetetlen bagószag keveredik a sűrű kipufogógázzal. És elvileg én most vidéken vagyok, ahol kevesebb a pörgés.

Esténként összegyűlnek a srácok, eldumálgatunk, teázgatunk és előkerül a gitár is, szólnak a slágerek, boldogan éneklik a jó kis európai klasszikus rockslágereket, de ha arról van szó, Marc Anthony No me ames dalát is szemrebbenés nélkül eléneklik, úgy, hogy nem beszélnek spanyolul. Hát így telnek itt a napok, iskolában még mindig nem voltunk, talán majd holnap...

Azóta megérkeztem Temanggungba, és ezer újabb élménnyel gazdagodtam. Ahogyan kellett, követtem H. utasításait és kimentem a távoli buszállomásra taxival, ahol hosszasan kérdezgettem, hogy melyik busz visz el Megalangba. Közben sikerült megállni SIM kártyát venni, de még nem tudtam beletenni a telefonba, mert rájöttem, hogy egy bizonyos tűvel lehet csak kinyitni a SIM kártya tartóját, és hm, vajon hoztam ilyet? Hát nem... nem baj, tűt mintha láttam volna a neszeszeremben, amit valami szállodából hoztam el egyszer egy üzleti úton. Kérdezősködik tovább, buszt megtalál, hezitál egy kicsit, mert sofőr sehol, és ritka leharcolt őskori kisbusz volt, de sebaj. Buszra felszáll, táska letesz, neszeszer kikotor, majd megtaláltam végre a kis cérnaválogatást, nézem, hát a tű az pont hiányzik belőle. Remek. Internetem tehát továbbra sem volt, viszont fent ültem egy nagyon lepukkant buszon, ahol műbőr üléseken olvadoztak az utasok a 32 fokban, 100 %-os páratartalomban. Nagyrészt muszlimok közt voltam, férfiak és nők vegyesen, de hiába kérdezősködtem, senki nem beszélt annyira angolul, hogy elmondja, hol tudok jegyet venni... ráadásul legnagyobb döbbenetemre kiderült, hogy Indonéziában a buszon is lehet dohányozni, ugyanis a mögöttem ülő bácsi  boldogan pöfékelni kezdett. Aztán felszállt egy újabb muszlim lány, szemüvegben, fejkendőben, és pont mellém ült le. Kérdezem, hogy beszél-e angolul, mire gyönyörű angolsággal igennel felelt. Juhéj, ujjongás, feltettem a kis kérdéseimet, mindet megválaszolta szépen, hol lehet jegyet venni, stb, majd elkezdtük a szokásos körkérdéseket, honnan vagy, miegymás. Én a szokásos válaszomat soroltam, miszerint Barcelonában élek, de magyar vagyok, akkor már furcsa volt, hogy a magyarra kérdezett vissza, mert általában a spanyol oldal szokott a vonzóbb lenni, jönnek a focival meg Messivel többnyire. De a leányzó, mint kiderült, Magyarországon, Csömörön önkénteskedett nem is olyan régen két hónapon át, így aztán nagyon is jól ismerte a kis hazámat. Hogy szegény hogyan élhette meg, fejkendős mosolygós muszlimként a mostanában más kultúrákra nem éppen nyitott Magyarországot, arra gondolni sem merek, de innentől mindenesetre megvolt a témánk és nagyon jól elbeszélgettünk. Közben felszállt valaki egy zsák naranccsal a buszra, amíg várakoztunk, és azt kezdte el árulni, majd már menetközben három utcazenész is felszállt a kis lepukkant gitárjával, és dalolni kezdtek. Mint megtudtam új barátnémtől, itt a buszzenész a megszokott, nem a metróban vagy az utcasarkon megy az ipar. Internet nem lévén, minden probléma nélkül megosztotta velem a lány a hotspotját, így meg tudtam írni, hogy mikor érkezem, és H. megerősítette, hogy ott fog várni.

Megérkeztem szépen Megalangba, nézek körbe, hol lehet vajon H., hát mindenki nagyon nézett rám az állomáson, de senki sem köszönt rám ismerősként. Várok, várok, közben telt az idő, gondoltam megpróbálom ezt a net dolgot elintézni. A buszállomáson lévő kis telefonboltban egyből tudták, hogy mi kell nekem, adtak is egy tűt, hát persze nem nyílt ki a kis szemét. Öt percen belül már az egész buszállomás az én telefonom SIM kártya tokját birizgálta, sikertelenül, majd az egyik pasi gondolt egyet, hogy akkor váltsunk módszert, és szerzett egy biztostűt az addigi sima tű helyett. (Az egyik muszlim lány fejkendőjét hivatott összetartani.) Végre ezzel sikerült kinyitni, örömkiáltás szállt fel a buszmegálló minden népéből, majd szépen ment mindenki a dolgára. Viszont az internet csak nem működött, és nem tudtam smst se küldeni H.nak, így újra összesereglett a buszmegálló népe, ezúttal internetet konfiguráltunk. Sajnos ők sem álltak elő olyan ötlettel, ami nekem ne jutott volna az eszembe, de ismét minden teketória nélkül megosztotta velem az internetét valaki. Kiderült, hogy H. is a megállóban van, csak a parkolóban. Azért kicsit elkezdtem magamban mérgelődni, hogy miért nem tudta ezt mondani előre, vagy tenni egy kört a megállóban, hogy hol vagyok, mivel egyetlen külföldiként mindenki messziről kiszúrt – több mint egy óra ment el így.

Sebaj, motorra pattantunk hátizsákostul, és irány a kollegák háza, majd a szállás. Este csatlakozott M, a francia önkéntestársam, akivel az első pillanattól kezdve nagyon jól megtaláljuk a hangot. A fiúk kedvesek, folyton nevetnek és viccelődnek, bár azóta sem értem, hogy mi volt ez a félreértés... de innentől nem is kell foglalkozni ezzel. 

Vasárnap reggel nagyon érdekes programunk volt, a helyi Temanggung rádióban szerepeltünk, ahol arról kellett beszélnünk, hogy mit szeretnénk megnézni a környéken.

Miután egy kis turizmust lendítettünk, útra keltünk ebédelni, majd kókuszdió partira voltunk hivatalosak, ahol konkrétan leszedték a kertből a diókat, szétvágták őket egy hatalmas bozótvágó késsel, és kiittuk a levét és megettük a gyümölcshúst. Érdekes élmény volt, hogy mindezt valaki kertjében csak úgy...

Délután kirándultunk egy nagyot, majmokat néztünk és egy régi, vulkán által betemetett falu ásatását néztük meg. Mint minden, ez is egy vulkán tövében volt, és ahogy megbeszéltük, meg is fogjuk mászni a vulkánt – vagy valamelyik testvérét rövidesen.

Már az első nap hihetetlenül telt. 

Utaztam háromszázhuszonhárom órát, hogy ideérjek Yogyakartába Barcelonából, és egész jól ment. A vége felé már végeérhetetlennek tűnt, leginkább az utolsó, egy órás repülőúton szenvedtem a fáradtságtól, Jakartából Yogyakartába, ahogyan az lenni szokott.

Nem volt sok elvárásom az úttal kapcsolatban, de teljesen felülmúlta az elképzeléseimet, sokkal rosszabbra számítottam, na. Kezdődött azzal, hogy Dubaiban áttettek valamiért a business classra, így aztán szuperkényelmesen utaztam, istenieket ettem, mozizgattam... Jakartába érve szinte azonnal megismerkedtem egy kanadai lánnyal, majd egy sevillai párral, így már a következő repülőútra többen mentünk, közösen kerestünk taxit is – a lényeg, hogy azonnal olyan nyitott hangulat lett, amilyen csak akkor, amikor az ember utazik és átáll nyaralós nyitott elmeállapotba és lépten nyomon új embereket ismer meg. Elég hamar körvonalazódni kezdett a helyzet, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyok én, mint fehér nő Indonéziában: velem beszélgetni akar a fehér utazó, mert hasonszőrűek vagyunk, és ugyanúgy szóba akar velem elegyedni a sok indonéz: a szomszédom a buszon, a repülőn, mert nekik meg másmilyen vagyok, egzotikus.

A hostelbe érve a bájos kis kert mellett egy verandán ültek többen, nyitott, kedves helyiek, akik szintén egyből kérdezősködni kezdtek, ki vagyok, honnan jöttem, merre tartok. Kis cukik, de a kedvencem Bobby lett, akiről nem tudtam eldönteni, hogy csak szimpatizál velem ennyire, vagy rámhajtott. Azzal kezdte, hogy épp azt mondta a barátjának indonézül, hogy milyen bjutiful vagyok, majd folytatta, nagyon is hízelgő spirituális módon, hogy vajon meditálok-e, mert olyan kiegyensúlyozott és szép energia árad belőlem, és hogy vajon milyen színű az aurám, biztosan kék. Nekem fogalmam sincs az aura színeiről, de gondolom ez bók volt, majd egyszer megguglizom. Majd még egy kis elemzéssel toldotta meg, hogy látszott rajtam már azonnal, hogy olyan ember vagyok, akinek nagy szíve van, és sokat ad, és még több oldalról is megvilágította, hogy milyen különleges vagyok. Míg ezzel szemben ő átlagos energiamezővel rendelkezik, aki a mának él, és hagyja magát sodortatni az árral. Félénk is, és emiatt nem mondta elsőre, hogy milyen embernek lát, csak amikor már feloldódott (azaz 10 perc után). Majd amikor elköszöntem, kedves kis öleléssel búcsúzott el. Íme egy ember, akit fél óráig láttam az életemben, és mégis egyből nagyon megkedveltem – vagy csak a figyelem és a hízelgés az, ami egyből kapukat nyit? Mindenesetre nyílván jól estek a szavai 24 óra utazás után egy teljesen új országban, mindenkinek ilyen fogadjistent kívánok.

Amivel egy kis gondom volt, hogy az önkénteskedésen a host, H. mindenféle megbeszélt tervet felborított, és ismét kérte, hogy menjek korábban, más időpontban, mint amit megbeszéltünk, és közben alig tudtam valamit, hogy miért is kell variálni, mit fogok csinálni. Ráadásul látszólag nagyon aggódott, amiért nem jelentkeztem fél napja, amin nagyon csodálkozom, hiszen egy idegen országba repültem, tehát mégis miért gondolja, hogy nekem elérhetőnek kellene lennem, hogy tudok internet kártyát venni azonnal (az még egy jóval hosszabb story lett). Nyomasztó volt mindez, nem értettem, de elég konfliktusszaga volt. Biztos valami kulturális különbségről volt szó, de oltári módon idegesített ez az egész; mindenesetre letettem a telefont, hogy én megyek aludni, és teljes kiütéssel hatalmasat aludtam.

Idén tavasszal 33 napot Indonéziában töltök. Hogy mit keresek ott? Tulajdonképpen annyi, hogy szeretek utazni, és olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy ki tudtam venni cirka egy hónap szabadságot. Akkor már jött az ötlet, hogy életemben először nekiindulok egyedül egy hátizsákos túrára, mondjuk Indonéziába. Egy kicsit önkénteskedek és egy kicsit utazgatok majd. Vagy talán egyszerűen annyi az ok, hogy ott van a zabszem a fenekemben. :)

Amint meglett az elhatározás, óriási készülődés vette kezdetét. Milyen oltások kellenek, milyen vízum, merre fogok majd utazni, és hol fogok önkénteskedni. Beszerezni mindenféle dolgot az utazáshoz, és leginkább, ezer cikket elolvasni Indonéziáról, meghallgatni mindenki beszámolóját, aki már járt ott, és nagy lelkesen készülődni, izgulni, nem aludni, beijedni, hogy vatdefákk, normális vagyok én, hogy oda akarok menni, majd újra megnyugodni, hogy minden szuper lesz. Hát valahogy így kezdődött...