Mivel egyedül utaztam Indonéziába, ezért erről is mindenképpen szeretnék írni, hogy milyen élmény volt egyedül nekivágni az útnak. Munka miatt sokszor utazom egyedül, és önkénteskedni is mentem már többször magamban, de Ázsia, az egészen más, mint mondjuk Spanyolországban elmenni bárhova is, ahol beszélem a nyelvet, ami az én kultúrám. Az elején volt bennem némi félelem, hogy mennyire lesz biztonságos, bár csupa jót hallottam ebben a tekintetben Indonéziáról, és amint beléptem az országba, teljesen biztonságban éreztem magam - ha visszagondolok, egyetlen pillanatra sem éreztem magam veszélyben, amit mondjuk nem mondhatok el Európa jónéhány nagyvárosáról, ahol azért néha-néha visszalesek a vállam fölött, hogy vajon követ-e valaki. 

Az indonézek közül, aki beszélt angolul, az mind lelkes volt és ő maga közelített hozzám, hogy beszéljünk, cseréljünk telefonszámot, facebookot, stb. Ez persze beállítottság és hangulatfüggő, hogy éppen mennyire jön be nekünk, nyílván a huszadik új FB ismerősnek már nem sok értelme van, elfogy az ember lelkesedése, hiszen úgysem látja ezeket az embereket többet - de éppen az a lényege az egyedül utazásnak, hogy az ember nyitott legyen az újra, a másra, az őszinte kedvességre, ami ezekből az emberekből árad. Nagyon szerencsés helyzetben vagyunk mi, európaiak, egyszerűen burokban élünk; hosszú évszázadok óta a fehér ember a menő, mert általában jobb anyagi körülmények között él, magasabb iskolázottsághoz jut, magasabb életszínvonalon élhet, így bárhova megy, ő az, aki anélkül, hogy a kisujját is megmozdítaná, már előnyöket élvez. Indonéziában ez hatványozottan igaz, mindenki a fehér emberre akar hasonlítani, vele akar barátkozni. Hogy ezt mi hogyan fogadjuk, az rajtunk múlik, de nagyon könnyű odautazni és élvezni ezt, hagyni, hogy a sok kedves érdeklődés körülvegyen minket. Nem sok értelme van ennél többet ezen agyalni szerintem, örülni kell neki és megfelelő tisztelettel viszonozni. 

A másik a többi európai vagy egyéb nyugati kultúrát képviselő népség, akik vagy ugyanúgy utazgattak, mint én magam, vagy megtalálták a módját, hogy ott éljenek huzamosabb időre. Természetes, hogy az egyedül utazók összebandáznak semmi perc alatt, és ez a nagy előnye az egyedül utazásnak, hihetetlenül sok új embert lehet így megismerni, szinte csak sodródva a véletlenekkel. Például elmentem vacsorázni, és pont jött az eső, így be kellett húzódni a terasz alá, összeültek az emberek egy asztalhoz, és máris megismertem valakit, akivel pár órán át szépen el tudtunk beszélgetni az élet nagy dolgairól. Másnap a piacra mentem enni, és már a sorban álláskor nagyon néztem, hogy mi micsoda vajon, és az előttem álló srác is, felváltva kérdezgettük a pultban a fiút, természetesen elindul a beszélgetés, és adódik az alkalom, hogy akkor együnk együtt. Vagy a buszon odajön a másik turista, hogy megkérdezze, biztos jó buszon van-e, innentől már folytatódik a társalgás a maga természetes útján. Kell, hogy legyen bennünk egy kis gyermeki kiváncsiság a másik emberek, más kultúrák irányába, és akkor nem lehet baj.

Nagyon jó, nekem új a CoachSurfingen a hangout funkció, amit bekapcsol az ember, ha éppen társaságra vágyik, beírja, hogy éppen mihez van kedve, és ha turistásabb helyen van éppen, akkor tuti akad valaki, ha nem egyszerre több ember is, aki csatlakozik hozzá x km távolságból. Annyi a titka, hogy amikor a világ végén lévő helyeken jártam, ott nem talált a CS a környékemen se senkit - a funkció inkább turistásabb helyeken működik jól.  

Talán az a titok, hogy az menjen egyedül utazni, aki jóban van önmagával és érdeklődéssel tekint mindenre, ami más, ami idegen - akikkel összeakadtam utam során, azok között a nagy része nagyon élvezte a dolgot, de volt, aki elmondta, hogy nagyon nehéz napokat is megélt, amikor csúnyán elfogta a magány. Erre se mondom, hogy feltétlenül baj, ez benne van, még ha nem is örömteli pillanat, de ezt is meg kell élni, túl kell rajta esni, aztán nem szabad neki nagy feneket keríteni, annál jobban lehet értékelni, hogy így is eljött, ott van, átlendült a nehézségeken és fasza csaj/gyerek. Valahol magunkba is egy út ez, jobban megismerjük önmagunkat olyan helyzetben, ami otthon elképzelhetetlen. Én csak azt kívánom, hogy mindenki, aki kipróbálja, az annyira élvezi majd, mint én. Indonézia nagy szerelem lett, fantasztikus élmény, ahonnan néhány új barátsággal, és rengeteg fantasztikus élménnyel jöttem haza. 

Nehéz már visszaemlékezni, hogy mire is számítottam, mielőtt elindultam volna az egy hónapos vakációra. Izgultam, mint egy elsőbálozó, néha elgondolkoztam, hogy nem vagyok normális, egyedül nekiindulni egy vadidegen országba ooolyan nagyon messze, és ha valami történne velem, akkor az nyílván azt bizonyítaná, hogy nem érdemes kimozdulni a megszokott kis életünkből, nem érdemes új kalandokba bocsátkozni, mert az ember azzal csak kihívja maga ellen a sorsot. Aztán megszólalt mindig a fejemben a kiváncsiság, a kalandvágy hangja, és elhallgattatták az aggódást, mondván, hogy ennyi erővel a fejemre eshet egy tégla otthon, és az életben soha semmire nincsen garancia, viszont az élmények, amiket megéltem, átéltem, az már az enyém, azt már senki sem veheti el tőlem. Nagy közhely, de igaz. 

Életem egyik legnagyszerűbb egy hónapját töltöttem Indonéziában. Miért? 

Elsősorban nem árulok zsákbamacskát, nyaralni jó. Az ember azt csinál, amihez kedve van, azzal bandázik, akivel kedve van, akkor kel fel, amikor akar és akkor megy aludni, amikor csak akar. Holnap tovább álljak egy másik helyre? Hát jó, akkor foglalok egy szállást öt perc alatt és kész, el van intézve, ezen kívül már csak élveznem kell az utazást magát, az új hely színeit, szagait, az emberek temperamentumát. Az önkénteskedés ideje alatt persze ennél jóval kötöttebbek voltak a mindennapok, de ott nem tudom eléggé hangsúlyozni, mekkora ajándék, hogy a helyiek maguk közé fogadtak és mindenről, de mindenről olyan szeretettel gondoskodtak, mintha családtag lennék. 

Mi csak Pocahontasnak hívtuk ezt az elbűvölő lányt, aki többször meghívott minket magához, elmesélte az életét, és természetesen mindig mosolygott

Ide kapcsolódik a másik nagy ok, ami miatt ennyire megszerettem Indonéziát: az emberek. Ez nagyon szubjektív, de amikor Kubában jártam, nem tudtam kilépni a két lábon járó pénzeszsák szimbólumából és a helyiek egyáltalán nem miattam közeledtek, hanem azért, mert pénzt, hasznot reméltek tőlem. Szerencsére ennél sok jobb tapasztalatot is hallottam, de nekem ez lett a tapasztalat, ez égett belém, ha Kubára gondolok. Szép ország, nagyon furcsa kultúra, ahogyan a hazai kommunizmus keveredik a trópusi diktatúrával, de az emberek nekem oly távoliak, pedig még a közös nyelv is megvolt, a spanyol. 

Ezzel szemben az indonézek, főleg a jávai emberek nagyon a szívembe lopták magukat. Először is, a hiedelem, hogy mindig mosolyognak, hát az igaz. Elmesélik életük legnehezebb élményét, és közben végig vigyorognak, eltűnnek a szemek a vigyorban, elővillannak a kusza fogak - és én nem értem, hogyan tudnak szívből mosolyogni, miközben hallgatom a történeteiket.  Hatalmas a szegénység, kevés a lehetőség, sok a nehézség, és mégis, mosolyognak. Azért, mert ha már egyszer élhetnek vidáman, miért is ne tegyék, az nem változtat semmit sem az életszínvonalukon, sem az anyagi helyzetükön, de az életminőség, az egészen más, főleg hogy körülöttük is mindenki mosolyog. 

Rengeteg élmény ért ez az idő alatt, olyan dolgokat láttam, hallottam, amik gazdagabbá tesznek. Sok mindent befogadtam, amit soha nem fogok megérteni az európai agyammal. Például amikor kocsival megyünk valahova, láthatjuk az utakon az "önkénteseket", akik segítenek a forgalmat terelni lepkehálóval a kezükben, amiben a jattot gyűjtik. Ezek az emberek valóban maguk találták ki, hogy akkor én ma kimegyek és irányítom a forgalmat, ami a nagy káoszban néha nem árt, de európai fejjel teljesen feleslegesnek látom, hogy ha munkálatok vannak az úton, akkor legyen még ott három fickó, aki kalimpál a karjával, és ezért még ráadásul pénzt is kér. A hatékonyság európai érték, Indonéziában tojnak rá. És amin mindig meglepődők, hogy a minimálbéren tengődő barátaim teljesen természetesnek veszik, hogy odadobnak egy kis aprót, és nem mérgelődnek, hogy a pasi miért nem megy el rendesen dolgozni, mint ő maguk. Nincs meg a dögöljön meg a szomszéd tehene hozzáállás. 

Imádják a macskákat, félnek a kutyáktól

Másik nagy furcsaság a férfiak és a nők helyzete. Jáva többségében muzulmán sziget, ami erősen meghatározza a sziget képét. Reggel négykor szólal meg először a mecset, és hogy mindenki jól hallja az imámot, minden tömbben hangszórok közvetítik az éneket - legnagyobb örömömre. Amikor végre visszaalszom, a legközelebbi ébresztés 6 körül jön, akkor kezdődik a következő ima. Feltűnt, hogy a férfiak töltik meg többnyire a mecseteket, a nőket ritkán láttam, ahogyan a legszebb ruhájukban elmentek volna imádkozni. Amikor a környéken meghal valaki, akkor együtt imádkoznak jó két hétig a szomszédok - de ismét csak a férfiak mennek. 

Mr. Tu és öccse

Mindezek a különböző szokások még elfogadhatóak, különösen, hogy látom, ugyanúgy tanulnak és dolgoznak a férfiak és nők, ebben nincsen talán olyan nagy különbség (valami biztosan van, de ez még Európában is így van). Volt viszont egy szituáció, ami nagyon meglepett, otthon teljességgel elképzelhetetlen lenne. Egyik srácnak gondja volt a főnökével, már egy ideje húzódott a dolog, mire jött a megoldás, amikor már látszott, hogy önállóan nem ért el javulást: Hardi, akinek semmi, de semmi köze a munkahelyéhez, csak az idősebb barátja, bement a srác munkahelyére, és szépen a tea és száz cigi mellett elbeszélgettek, megbeszélte a fiatalabb srác gondját a női főnökkel. Ez olyan, mintha egyik barátom nem jönne ki a főnökével, így én bemegyek a főnöke irodájába és szépen átbeszélem vele, hogy s mint. Utána mindenki nagyon elégedett volt, a fiatalabb srác is, Hardi is és a nő is. Mi meg csak lestünk, ahogy vártunk rájuk, hogy ez de fura! Hatalmas a szociális összetartás, mindenki a tradícionális családmodellt folytatja, korán megházasodik és jönnek a gyerekek. A családok összejárnak, ahogyan a szomszédok és a barátok is, és ha kell segítik egymást, akár a már elmondott szélsőséges beavatkozással is. 

Buszdekoráció

Sakkparti

Egyik első számú erény a vendégszeretet. Mi Marie-val Mr Tu házában laktunk, így teljesen normális volt, hogy a srácok ott lógnak reggeltől estig és ott reggeliznek, kávéznak, teáznak, ebédelnek, vacsoráznak, attól függően, hogyan alakult a programunk. Én sokszor már mentem volna aludni, de ők még mindig ott kávéztak a verandán Mr Tuval és beszélgettek kedélyesen. Viszont amikor Hardi, a csapat házas alfahímje nem tudott jelen lenni, akkor illett a srácoknak korábban hazamenni, hiszen nőtlen fiatal férfiakat nem fogadhattunk hajadon hölgyekként. Wtf, gondoltuk Marieval, de mivel nem akartunk gondot sem a srácoknak, sem Mr Tunak, befogtuk a szánkat. 

A veranda, ahol az első két hetet töltöttem

Viszont Hardi többnyire ott lógott, velünk. Reggeltől estig, többnyire 8 körül már ott volt, és nem nagyon ment haza éjfél előtt. Eleinte magyaráztuk neki, hogy de nem kell velünk lógnod, tölts időt a családoddal, a gyerekeiddel, de aztán rájöttünk, hogy hiába beszélünk, valószínűleg ez csak nekünk fura, hogy zéró időt tölt a családjával, mert nem feltétlenül szokás. Sokszor valami számunkra láthatatlan fal húzódik meg a férfiak és a nők között, és nem mindig értem, hogy mikor mi lapul a háttérben. A férfiak jöttek, hogy rajta legyenek a fényképen, a feleség már nem. A férfiak mind a verandán esznek velünk, a vendégekkel, a feleség külön, vagy a gyerekekkel vagy egyedül bent. A férj nincs otthon, hogy időt töltsön a gyerekeivel vagy a családjával, mert a külföldiekkel lóg, és azt gondolja, hogy ezzel lesz társadalmilag megbecsült, akire felnéznek a gyerekei, nem pedig az együtt töltött idővel. Sok sok furcsaság, amit nem értek, de annyira más kultúra, hogy sokszor ha rákérdeztem is a dolgokra, nem tudtam mit kezdeni a válaszokkal. Viszont mindezek ellenére egyáltalán nem láttam macsiszta társadalomnak, mert Mr Tu egyedül vitte a háztartást, hiszen a felesége gyereket várt, sok vezető pozíciót nők töltöttek be az iskolában is. Nem ítélhető meg feketén-fehéren, de nagyon más. 

A következő blogbejegyzés inkább fotókat fog tartalmazni, mint leírásokat, de nagyjából megpróbálom visszaadni, hogy mit is eszik az ember Indonéziában. Nem a turistás helyekről beszélek, ahol a cordon bleutől kezdve a banános palacsintáig minden elérhető, hanem az igazi helyi ízekről, ahogyan én láttam. 

Először is, Indonézia hatalmas, és minden szigeten egy kicsit más a szokás nyílván, de általánosságban megállapítottam pár dolgot.

1. Az étel meglehetősen erős, fűszeres, csípős, és nincs olyan, hogy előétel, főétel, hanem többnyire egytálételt esznek, ami hoppá, lehet reggeli vagy ebéd vagy vacsora, ez sincs megszabva nagyon. 

2. Ha az étel nem fűszeres, akkor viszont nagyon édes. Mindenbe rengeteg cukrot tesznek, néha a fűszeres kajákba is, szóval simán elképzelhető a fűszeres-édes kombináció is. 

3. Szinte vegán módra étkeznek. Jáván legalábbis, ahol leginkább a csirkehús az elérhető, mert a marha nagyon drága, a disznó pedig tisztátalan, többnyire tofut, babot, szójacsírát tesznek az ételekbe, hogy tartalmasabbak legyen, és hús elég ritkán kerül az asztalra. Tejtermékeket nem nagyon fogyasztanak, az ételeket esetleg kókusztejjel ízesítik. Sajtot egyszer láttam az egy hónap alatt, még a tej se nagyon elterjedt, a kávéba is sokszor vagy tejport tesznek, vagy sürített cukros tejet. 

4. A Hogy készül ez? című kérdésre a leggyakoribb válasz az volt, hogy fried&dried: rengeteg ételt először megszárítanak, majd kisütnek olajban.

5. Nem használnak kést, kanál és villa jár minden ételhez 

+1 Ahol a muzulmánok vannak többségben, mint például Jáván, ott nem isznak alkoholt, sőt, ha nem turisztikai központ a hely, akkor nem is nagyon lehet venni. Meg lehet persze oldani, a muszlimok is átesnek a piálós tinikoron, de úgy általánosságban nem lehet alkoholt kapni, maximum a nagyobb városokban, és természetesen a turisták által felkapott helyeken. 

Variációk reggelire:

Rizspuding gyümölcslekvárral (mellette ott figyel a szárított, majd megsütött zöldség)

Rizspuding karamelles szójás szósszal - ez volt az egyetlen, amit nem annyira szerettem, valahogy az a pépes állagú rizscucc nem akart lecsúszni a torkomon

Sült és főtt zöldségek rizzsel

Rizs vagy maniókalisztből gyúrt édes golyócskák

Összetört maniókapép elkeverve barnacukorral, zöld növénnyel és cukorral (a rózsaszínre már nem emlékszem, mivel keverték el)

Így törik a főtt maniókát

Variációk a tésztára:

 Tofu, rizsgombóc, húsgombóc tésztával

Sült tészta zöldségekkel és királyrákkal

Ismét, sült zöldségek, tészta

Ismét, zöldségek tésztával

Tészta húsgombóccal, hozzá az elmaradhatatlan három szósz: paradicsomszósz, szójaszósz, és a csípős csiliszósz

Variációk a sateyra (nyársra húzott hús)

Szójaszósszal

Ez volt a személyes kedvencem, satey mogyorószósszal, hozzá gyömbéres forró cukros ital, amiben mandula-, kenyér- és zselédarabok úsztak pár mochival. Furán hangzik, de isteni volt

Ha már a mogyorószósznál tartunk, ez egy csípős tofus zöldségpörkölt mogyorószósszal - isteni finom

Piacfotók:

Ez mind tofu

Snakeskin fruit legelől, dragon fruit a zacskóban lógva, hátul a kisszemű fürtös gyümölcs pedig a dragon eye fruit - hogy magyarul ezeket hogy hívják, azt a gugli minden érdeklődőnek elárulja...

Dragon fruit

Dragon eye fruit, bár tudjuk, az étel nem játék...

Egyéb ételek:

Mi csak úgy hívtuk, hogy a brutál palacsinta. Nagyon vastag palacsinta, banánnal a tésztában, amire reszelt sajtot és kakaóport szórnak, vajjal megkenik mindezt, majd félbehajtják és kockákra vágva tálalják - isteni 

Olajban sült bundás banán - az egyik nagy kedvencem

Ööö, igen... ezt közben se tudtam megfejteni, mi lehet, de valamilyen lisztből készült gombóc, benne keménytojás elrejtve, csípős-édes szójaszószban

Végezetül a híres csili, ami ott van mindenhol és mindenben, és nem szabad lebecsülni, tele van C vitaminnal és kellemesen felmelegít - és olyan erős, hogy egy órán át zsibbad tőle az ember szája

Lombok

Annak idején fájó szívvel hagytam ott Temanggungot, most hasonló érzésekkel távoztam Gili T-ről. A sziget gyönyörű, amolyan nyugodt módon őrült a sok partival, de kocsik, motorzúgás nélkül, és hamar otthon éreztem magam a búváriskolában az újdonsült barátokkal. Szívesen maradtam volna még búvárkodni, vagy akár csak végre bérelni egy biciklit és körbejárni a szigetet, amire a korábbi hat nap alatt nem jutott időm. De a terv az volt, hogy egy éjszakát Lombokon töltök, azt is megnézem magamnak, majd másnap elrepülök Lombokról Jakartába, ahol szintén eltöltök egy éjszakát.

Gili T-n még a búcsúeste is tökéletes volt, elmentünk bulizni a Sama Sama nevű helyre, ahol élő reggae zene szólt, a helyi srácok a rasztahajukkal elmentek volna jamaikainak is, jól nyomták. Összegyűltünk mind, a kurzusról mi négyen, jöttek az instruktorok is, más búvárok, oktatók, vendégek, barátok. És az este végeztével méltán búcsúztatott minket a sziget: amikor leültünk a partra, a homokban kéken csillogtak a planktonok, ahogyan a hullámok a partra sodorták őket, majd ahogy a hullámok visszahúzódtak, újra eltűnt a fényük. Ahogyan jött a következő hullám, újra csillogni kezdtek – hallottam róluk, de egészen idáig nem sikerült elcsípni őket, most pedig ott úszkáltak a lábujjaink között.

Lombokra naponta kétszer megy a hajó a shuttle busszal kombinálva, én a délután egy órásra váltottam jegyet. Az egy órás hajó azt jelenti, hogy egy körülre ki kell menni, aztán amikor megtelik a hajó, akkor indul. Minden gond nélkül meg is érkeztem úgy három körül a szállásra, már alig vártam, hogy a hátralévő pár óra világosságot sznorkelezéssel töltsem, de az idő azt akarta, hogy pihenjek, mert úgy ömlött az eső hosszú órákon át, hogy többször kinéztem, áll-e vajon már a víz az udvaron. Amikor kicsit lecsendesedett, kimentem körbenézni, beugrottam az utolsó masszázsomra még, mert mégis mit lehet ilyen időben csinálni, majd korán lefeküdtem, eléggé ki voltam purcanva a cirka 4-5 óra alvástól. Végre csend volt és sötét, tudtam aludni egy jót, ami Gili T-n egyetlen egyszer sem sikerült. Kialkudtam nagy nehezen a recis lánytól, hogy 12 helyett 12:30-kor elég legyen elhagynom a szobát, és reggel még megnéztem a tengerpartot, fürödtem egy utolsót. Őszintén szólva nem voltam elájulva a parttól, több okból is.

Lombok, szemben Bali vulkánja

Egyrészt elég sok szemét volt, mintha Barcelonát látnám augusztusban csúcsszezonban, pedig becsületükre legyen mondva, rendesen tisztították a partot, de így is úszkált mindenféle zacskó, műanyag a vízben. Az indonézek egyébként egyre nagyobb figyelmet fordítanak a környezettudatosságra, próbálják a műanyag használatát visszaszorítani, nem véletlenül: ők azok, akik a saját területükön érzékelik, mennyi szemetet hoznak az áramlatok, és mennyi műanyag van a partokon, palackok, flakonok és mikrodarabkák egyaránt.

Az egész út alatt ennyi magyart találtam - egy titokzatos tábla egy étteremben, ahova be is kukkantottam, és minden dolgozó látványosan helyi volt. Rejtély marad a dolog...

Másrészt a part elég kihalt volt Senggiginek azon a részén, ahol voltam, leginkább helyiek lézengtek, a nagyjuk muzulmán, azaz nem mentek bele a vízbe, vagy ha mégis, teljesen beöltözve. Furcsa érzés lett volna mellettük egy szál bikiniben heverészni, valahogy nem is vett rá a lélek és egészen addig sétáltam a parton, amíg találtam két nőt is bikiniben, és a környékükön heveredtem le. Tiszteletben tartom a muzulmánokat, elfogadom, hogy más a vallásuk és emiatt teljesen különböző a kultúrájuk, és hát ha én megyek az ő házuk tájékára, akkor alkalmazkodni kell, ez van. Mégis, amikor strandolásról van szó, kényelmetlen az egész helyzet, ha nem a turisták vannak többségben, mint például Gilin volt.

Jakarta egészen más volt, mint Közép-Java. Tartottam tőle, mindenhol azt olvastam, hogy az ember vagy imádja, vagy utálja. Egy napot töltöttem el csak Jakartában, és lehet, hogy több esélyt kellene neki adni, de őszintén szólva nem győzött meg. Képzeljünk el egy forró metropoliszt, ami a városhatáron belül 10 millió embernek ad otthont, de a külvárosokkal együtt 30 millió ember él benne! Nincs metróvonala, mindenki kocsival, motorral, esetleg busszal közlekedik, így nem ritka, ha az ember két-három órán át ül a dugóban. Büdös, koszos és zajos, de állítólag lehet szeretni az állandó vibrálását, a nagy nyüzsgését, a jávai emberek kedvességét.

A holland gyarmati múlt ma is meglátszik

Amit én láttam belőle, az annyi, hogy igen, baromi nagy a dugó, nagyon ellentmondásos, mint minden nagy város, mert a plázákban elegancia és fényűzés van, míg a taxi időnként olyan nyomornegyedek mellett haladt el, hogy ki nem szálltam volna a kocsiból ott semmilyen körülmények között sem. Tele van felhőkarcolókkal, és időnként feltűnik a korábbi holland gyarmati idők lenyomata: holland stílusú házak, holland pékségek szegélyezik a várost. Sokat nézelődtem, hogy merre menjek az az egy nap alatt, végül csak sodródtam.

Buszsáv, az ajtók helyén már tolonganak az emberek 

A recis lány adott egy jó tippet, a Függetlenség teréről megy vasárnaponként egyfajta hop on-hop off busz, de azt se úgy képzeljük, mint Európában. A város működteti, ingyenes, így aztán iszonyat hosszú a sor, hogy az ember felszálljon, és állítólag nem is jár valami gyakran. Nekem szerencsém volt, pont a jó sorba álltam be, nem volt rendszer, hogy ki mikor kerül fel a buszra, és hamar is jött, de mögöttem hosszasan kígyózott a sor... Elment a Függetlenség teréről egy másik nevezetességhez, ami szerintem olyan 3-4 km lehetett, de ezt az utat egy óra alatt tette meg a dugó miatt. Utána visszafordult és visszament az eredeti kiindulóponthoz, ott tett le valahol. A buszon én voltam az egyetlen külföldi persze, angolul senki se beszélt, de azért jöttek megint a fotókkal, készültek a szelfik velem... Már szinte hiányzott Java :D

A dugó egyébként őrületes, nem csak hogy alig haladt a busz, de amikor leszálltam, 10 percen át próbáltam átmenni az út túloldalára, de nem sikerült. Az emberek nagy része a helyi uberrel közlekedik, van két hasonló válllalat is az uber mellett, az egyiket én is használtam már több ízben is Indonéziában, a Grab-et. Nem csak kocsival működnek ezek, hanem motorral is, de azt én nem kockáztatnám meg, már a taxisofőrnél is csak meredt szemekkel lapultam az ülésben, ahogyan az vezetett és amilyen előzésekbe belement.

A polgármester kínai, aki egészen jól végzi a dolgát állítólag, fejleszti szépen Jakartát – de amilyen a politika, a főpolgármester posztja sokszor ugródeszka az elnöki poszthoz, így megy rendesen a fúrás ellene, amihez a származását is felhasználják és próbálják szítani bizonyos pártok a rasszizmus szelét. Nem tudom, mi igaz mindebből, hallottam a helyiektől, én csak annyit tudok, hogy azért még van sok munka Jakartában.

A hazaút viszonylag rendben ment. Túlléptem a 30 napos vízumot, így tudtam, hogy számíthatok büntetésre, utánaolvastam, és elég egyszerűnek tűnt a dolog, egy-két nap esetén egyszerűen fizet az ember. 60 nap felett már börtönbüntetés jár, ami azért ijesztően hangzik, de szerencsére engem hagytak szépen elmenni, kifizetve a napi 20 USD büntetést. Korábban, amikor még olyan hosszúnak tűnt az egy hónap, gondoltam hogy elugrok Szingapúrba egy kis visa-runra, de aztán nem volt rá idő, és igazából indokolt sem volt. Aztán a Jakarta-Dubai vonalon volt egy kis vihar mellettünk. Korábban, amikor kinéztem az ablakon, elámultam, mert éppen a tenger felett voltunk, újholdkor, így tökéletesen ki lehetett venni a Tejútrendszert és a megszámlálhatatlan csillagokat. Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire tisztán, fényszennyezés nélkül az éjszakai égboltot. Na de amikor legközelebb felébredtem a szunyáláskor, kinéztem, és egyből elkezdtem parázni. Ahol a repülő ment, ott szép tiszta volt az ég, de nagyon közel hatalmas viharfelhők sötétedtek. Hogy honnan tudom, amikor sötét volt? Mert nem túlzok, kétmásodpercenként bevilágították az eget a villámok. Nagyon szurkoltam, hogy eszébe se jusson a pilótának arrafelé menni, és szerencsére nem is kerültünk közelebb - mire legközelebb kinéztem, már elhagytuk a viharzónát. 

Még azért ezzel nincs vége, pár dolgot még le akarok írni, hogy emlékezzek rá, és hogy valahogyan összegezzem ezt a fantasztikus hónapot. Remélem a taposómalom mellett is menni fog, mielőtt újra elkap a gépszíj... 

Gili Trawanganon a kis mérete ellenére rengeteg búváriskola található, így a következő kérdés az volt, hogy melyiket válasszam. Mivel az előző tapasztalatom a Fun Dive iskolával nem volt olyan fun a neve ellenére, ezúttal jól körülnéztem a tripadvisoron és átböngésztem pár értékelést. Leszűkítettem háromra, amik mind 4 perc sétára voltak a szállásomtól, kizártam a másik párat, jó kritikával, amik 15 perc sétára estek, majd leültem ezekkel szemben, és aztán találomra és szimpátiára kiválasztottam a Blue Marlin nevű iskolát. Az árral nem volt érdemes foglalkozni, mert az egész szigeten egységes az ár mindenhol.

Whitetip reef shark - Fehéruszonyú szirtcápa

Moray Eel - Muréna 

Besétáltam hát a Blue Marlinba, elmondtam, mit akarok, kitöltettek velem jópár papírt, köztük az egészségügyi kérdőívet, és szigorú tekintettel elmondták, hogy ha valamelyik kérdésre is igennel válaszolok, akkor elküldenek orvoshoz. Ez tetszett, legalább komolyan veszik. Nekem az egyetlen kétségem a fülem volt, mert az sokszor begyulladt gyerekkoromban, meg azért torokgyulladásom van úgy évente, ki tudja hogy ez vajon számít vagy sem, be kellene-e vallani, vagy sem. Aztán nyílván nem jelöltem be a papíron, mert úgy voltam vele, hogy szerencsére most nem vagyok megfázva, és ha nem tudok kiegyenlíteni a víz alatt, akkor nem megyek mélyebbre és pont. Ha folytatom a búvárkodást, akkor úgyis el kell mennem szakorvoshoz, majd ott átbeszélem vele ezeket a dolgokat.

Green Sea Turtle - Levesteknős  

Egyből átadták a tankönyvet, és délutánra kaptam időpontot, amikor visszamehetek megnézni az első két videót a tanteremben. 3-kor megjelentem, és a boltban ott várt már a jövőbeli buddym, azaz a tanuló- és búvártársam, akivel innentől együtt készültünk a vizsgára, akivel vállt vállnak vetve kellett merülnünk, és akivel felelősök voltunk egymásért innentől. Nagyon nagy szerencsém volt vele, mert tökéletesen megértettük egymást, Lukas nagyon vidám és pozitív volt, lelkes és felelősségteljes. Lényegében négy napon át együtt voltunk, így tényleg nem mindegy, hogy kivel kerül össze az ember, nem beszélve arról, hogy ha bénázik, akkor nehéz a víz alatti feladatokat együtt megcsinálni. Leültünk megnézni a videókat, megválaszoltuk a tesztkérdéseket, átbeszéltük, amiket nem értettünk, és ezzel vége volt a nulladik napnak.

A buddym és én

Másnap reggel 8-kor kezdtünk, itt derült ki, hogy ki lesz az oktatónk. Két oktatót kaptunk, Jonast, egy fiatal német srácot, és Sebastiant, egy tapasztaltabb francia srácot. Mindegyik mögött több év búvárkodás állt, Seb hét éve oktat, Jonas frissen végezte el az oktatói kurzust. Mindketten szuperek voltak, nagyon türelmesek, kedvesek, jó hangulat volt az órákon; a professzionalizmust szépen kombinálták a humorral, jókat nevettünk, amikor például a medencében kellett a snorkel képességeinket gyakorolni, és kacsaként lebukni, csak a testsúllyal és nem használva a kezünket, lábunkat, hát nekem inkább lett elsőre valami fura bukfenc a dologból, nyílván már én is röhögve jöttem fel a víz tetejére – de ez volt a jó, nem félve tanultunk, hanem kísérletezgetve, próbálgatva a dolgokat. Ha nevet az ember, belemegy a víz a maszkjába, és szerencsére elég sokszor előfordult ez is, így sokat gyakoroltam a maszk ürítését. Másik emlékezetes pillanat az volt, amikor várnunk kellett Lukasszal valamire, mi teljes felszerelésben a medence alján voltunk, és hogy elüssük az időt, elkezdte a makarénát táncolni. Jellegzetes mozdulatok, az ember egyből felismeri, és ugyan én csak félig-meddig tudtam a koreográfiát, szépen megtanultam odalent és eltáncoltuk párszor.

Itt egyszercsak szembejött ez a bébi teknős :)

5 méteren a biztonsági megálló, ütjük el az időt, mielőtt letelik a három perc, gyakoroljuk a lebegést, Seb pózol, Jonas szemmel tart minket

Az első nap az előző napi videó alapján megválaszolt kérdéseken mentünk át, átbeszéltük, ami nem volt tiszta, majd a medencében gyakoroltunk. Az egyik legfontosabb dolog az állandó légzés, hogy a különböző nyomás ellenére is folyton kiegyenlítsük a tüdőt (ezt például nem mondták el az első helyen), és megtanulni, hogyan lebegjen az ember egy szintben, hogyan emelkedjen vagy merüljön kontrolláltan. Elkezdtük a medencében gyakorolni a lebegést, valamint olyan feladatok voltak, mint például a maszk kiürítése a víz alatt, ha telemegy levegővel, vagy eljátszani, hogy oxigén nélkül maradtam, és átállni a buddy vészhelyzetre való levegőcsövére. Megtanultuk ellenőrizni és össze- és szétszerelni az egész felszerelést, ami elsőre jó nehéznek tűnt, annyi mindenre kellett figyelni. Az intenzív délelőttöt aztán egy délutáni merülés követte, ami persze nagyon izgalmas volt. Először tapasztaltuk meg, hogyan pakolunk be a hajóra, hogyan kell onnan kiugrani a vízbe, utána hogyan merülünk le… az első merülés rögtön 50 perc volt, a Turtle Heaven nevű helyen, ahol láttunk is jópár óriásteknőst, ott úsztunk velük, egyszer még le is kellett állnom, mert a teknős útja látszólag keresztezte az enyémet. Itt újra el kellett mindent próbálnunk, amit aznap tanultunk, le kellett venni a maszkot, majd visszatenni víz alatt, átállni a buddy levegőjére, nézni a mélységet és a hátralevő levegőnket és még sok mindent.

Remek élmény volt, és maga a hajó is egy csoda volt, a kötelező névsorolvasás, a hurrázás, a tapsolás, ahogyan együtt örült az összes csapat; mi, akik először merültünk a kurzus keretein belül, a másik csapat, akik egy nappal előttünk voltak az Open Water képzésen és akiknél izgulva-ámulva nézhettük, hogyan hajtják végre a buddy ellenőrzést, hogyan veszik fel az ugráshoz a pozitúrát, majd csobbannak bele a vízbe tökéletes szinkronban. Valamint ott volt a többi búvár, akik csak merülni jöttek, vagy éppen valamilyen emeltebb szintű képzésen vettek részt.

Az első nap ezzel még nem ért véget, még három videó várt ránk, amiket meg kellett néznünk és megválaszolni a témákhoz tartozó kérdéseket. Teljesen kipurcantunk, kereken 12 órán át tanultunk és gyakoroltunk aznap.

Másnap ismét medencés gyakorlattal kezdtünk, és mint kiderült, a pár, aki előző nap próbamerülésre jött velünk, szintén el akarta végezni a kurzust, így ők is becsatlakoztak hozzánk a medencébe. Mivel volt kis különbség így az ő tanmenetükben és a mienkben, félig-meddig közösen csináltuk a feladatokat. Elég kemény medencés nap volt, le kellett úszni kezdésnek 300 métert, hogy lássák, tudunk úszni. Utána lebegni kellett a medencében 10 percig, ami nekem nagyon nehezen ment, sose maradtam fent a vízen a medencében, ez genetika, így aztán telefújtam teljesen a tüdőmet, kicsiket lélegeztem és így ugyan a lábam lesüllyedt, valamennyire fent maradtam. A végére viszont teljesen elgémberedett a nyakam, egy szenvedés volt, alig vártam, hogy leteljen a tíz perc. Utána mindenféle más gyakorlat következett, már a búvárfelszerelésben: levenni a szemüveget, úgy tenni egy kört a medencében; kontrolláltan 9 métert megtenni levegővétel nélkül, hatékony lábtempóval, hogy imitáljuk, ahogyan levegő nélkül feljövünk a felszínre; imitálni, hogy nem záródik a levegőcső rendesen, és kiáramlik az összes levegő gát nélkül, és lényegében mindenféle vészhelyzetet végigvettünk, hogy lássuk, szinte mindent meg tudunk oldani a víz alatt, és hogy tudjuk, milyen helyzetben mi a tökéletes procedúra, amit követnünk kell.

Feladat: elfogyott a levegő, és a társunk levegőjére kapcsolódunk, majd felmegyünk a felszínre - az oktatók lentről kísérik, hogyan hajtjuk végre

Feladat: iránytű használata a buddyval, egyikünk az irányt nézi, a másikunk a távolságot

A zászló felfújásával tudjuk a hajónak jelezni, hogy jöjjön értünk

Megtanultuk szétszedni a BCD csövet és összerakni víz alatt, ami elég nehéz volt a nyomás miatt, valamint gyakoroltuk az egész mellény levételét, a palack rögzítését víz alatt magunknak és a társunknak. Még olyanokat is gyakoroltunk, hogy mi a teendő, ha a társunk lába begörcsöl vagy elfárad és nekünk kell a felszínen vontatni. Utána volt körülbelül egy fél óra szünet ebédelni a délután két órás merülés előtt, gyors ebéd, aztán visszavenni a wetsuitot, összeszerelni a felszerelést, felvinni a hajóra, ellenőrizni mindent. A víz olyan 30-32 fokos, ami nagyon melegnek hangzik, de nagyon gyorsan lehűti a 36 fokos testhőmérsékletünket. Ha nagyon lehűl valaki, és remegni kezd, akkor ott nincs mese, fel kell menni és befejezni a merülést. Az első két alkalommal elég hamar eljutottam oda, hogy fáztam a víz alatt, ha nem is vacogtam, így a következő alkalommal kértem egy vastagabb wetsuitot. Mivel nem volt, így aztán egyszerű volt a megoldás, két wetsuitot vettem fel, így már a 3 mm-es helyett egyből 6 mm volt, plusz légréteggel – pont elég volt a merüléshez, melegem így sem volt.

Merülés

A második merülés elég kellemetlenül indult. Amint beugrottunk a vízbe, a hajó elment, hogy másokat más helyen dobjon ki, és a frissen becsatlakozott párból a lány elkezdett kiakadni, pedig nem voltunk messze a parttól. De nem volt se kötél, se hajó, se semmilyen referencia pont, és úgy tűnik, ettől bepánikolt. Elkezdte kiabálni, hogy ő nem akar lemenni, ő aztán nem akar merülni, stb, mi meg csak néztünk egymásra, hogy wtf. A párja egy szót sem szólt, nem nagyon támogatta, lehet hogy őneki meg a hiszti volt sok, mindenesetre Seb nyugtatgatta 10 percen át, mire a lány hajlandó volt lemerülni. Én megértem a pánikot teljesen, de ebben a helyzetben inkább arról lehetett szó, hogy a lány egyáltalán nem akarta a tanfolyamot elvégezni, félt, a pasi meg rákattant a búvárkodásra előző nap, és aztán a lány úgy állt neki a búvártanfolyamnak, hogy utálta az egészet. Ilyenkor van az, hogy ha nem akarod, ne csináld és ennyi, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha az emberek nem csinálnának olyan dolgokat, amik a legmélyebb meggyőződésük ellen van. Mindenesetre ez egy kicsit elcseszte a merülésünket, ott tököltünk, hogy akkor most mi legyen, mire mi lemerültünk hárman Jonasszal, Seb meg győzködte, nyugtatgatta odafent a lányt. Elkezdtünk csinálni pár dolgot odalent, de Jonas se tudott teljesen ránk figyelni, közben azt nézte, hogy mi történik odafent, lesz-e ebből merülés vagy sem. Aztán amikor végre lejöttek a víz alá, akkor tudtuk elkezdeni a feladatokat. Maga a merülés szuper volt megint, bár két nagyobb bakink is volt. Én egyszercsak felszálltam, mint a győzelmi zászló, és hiába próbáltam a tüdőmmel kontrollálni a mozgásomat, az édeskevés volt, de szerencsére egy kis levegő kieresztéssel szépen visszaszálltam. Ugyanez történt Lukasszal is egy ponton, pont, amikor jött egy hajó és elhúzott felettünk. Ő nem vette észre, mi jeleztünk neki, mint az őrült, hogy szálljon lejjebb, hajó, és Seb szerint két méterre volt a felszíntől, amikor elment felette a hajó a propellerével – Lukas, talán jobb is, semmit se vett észre, csak a parton értesült mindezekről, amikor elmondtuk neki. Merülés után kiértékeltük az előző napi elméletet és a gyakorló kérdéseket, már teljesen fáradtan, kipurcanva.

Egyeztetés 

A harmadik nap a vizsgával indult. Az első kérdőíven 50 kérdés volt, amit meg kellett válaszolnunk, ez még nem a vizsga volt, hanem a belépő a vizsgára. Egyetlen egyet rontottam el, nagyon örültem, újra átbeszéltük a kérdéseket és a kétségeket, aztán megkaptuk a vizsgakérdéseket is. Ezek sokkal nehezebbnek tűntek, vagy csak elfáradtunk már a koncentrálástól, de aztán ez se lett rossz, három kérdést rontottam, így a 94 %-os eredménnyel szépen átmentem, a minimum azt hiszem 75 % volt. Hátra volt viszont még két merülés, ahol ismét végre kellett hajtanunk pár gyakorlatot. Rögtön az első a vészhelyzetben felszínre úszás volt, hogy még akkor gyakoroljuk, amikor nincsen sok nitrogén a szervezetünkben, lementünk olyan hét méterre, és onnan kellett folyamatosan kifelé lélegezve a felszínre úszni. Nem volt könnyű, hamar elkezdett a tüdő ellenkezni, jött a szúró légszomj, de sikerült szerencsére egy levegővétellel és megfelelő tempóval a felszínre jönnöm.  Akinek nem sikerült, az csinálhatta újra, de éppen ez a lényeg, hogy megtapasztaljuk ezeket a dolgokat, tudjuk, mikre képes a szervezetünk. Gyakoroltuk a hoovert (lebegést), amiről nekem mindig a dzsin jut az eszembe az Aladdinból, mert körülbelül törökülésben és karba tett kézzel kell vízszintesen lebegni, se fel, se le nem elmozdulni. Ez se könnyű, nagyon könnyen el lehet sodródni valamilyen irányba, de úgy nagyjából ment, bár nehezemre esett törökülésben maradni. Levettük a szemüveget és visszavettük, aztán felfele jövet eljátszottuk, hogy elfogyott a levegőm, és át kellett csatlakoznom a buddy emergency levegőjére.

Jonas ellenőrzi, hogy minden rendben van-e velünk

Délután még egyet merültünk, hogy meglegyen a negyedik hivatalos merülésünk is, ahova már egy profi fotós is csatlakozott hozzánk. Gondolom mindenki él a lehetőséggel, mert nem került sokba, és mégis, így meg van örökítve az élmény, lehet mutogatni. Itt még egy iránytűs navigációs gyakorlatot kellett elvégeznünk, a maszkot századjára is megtöltöttük vízzel és kiürítettük – ami annak idején Amedben a para volt, azt itt csodálatosan megtanították, hogy olyan rutinnal ürítettem a végén a szemüvegemet, hogy csak na. Az utolsó két merülésen már nagyon jól éreztem magam, úgy éreztem, tökéletesen ura vagyok a helyzetnek, a mozgásomnak, tudtam figyelni a mélységre, a levegőmre, a buddymra, a halakra, a korallokra és tudtam élvezni az egészet. Persze Jonas és Seb próbált trükközni, lementek 18 méter alá, amikor olyan helyen voltunk, hogy vajon vakon követjük-e őket, vagy tudatában vagyunk, hogy hány méteren járunk. A társamat megrángattam egyszer, amikor én 17,5 méteren voltam, ő meg valahol alattam, hát igen, upsz, ez kicsit mélyebb lett neki, mint 18.. utána megegyeztünk, hogy aki 18 alá megy, az fizeti a sört mindenkinek – érdekes módon innentől senki se hibázott.

Várjuk a hajót, hogy felszedjen minket

A fotós pont a legjobb merülésre jött velünk, mert nagyon gazdag volt az élővilág, és ami nagyon ritka, egy cápát is láttunk, nem csak teknőst, ami szerencsére olyan gyakori itt, hogy már nem is olyan nagy szám, igazából minden merülésnél láttunk teknőst. Volt még ezer féle hal, a nevüket sem tudom, utána mindig hosszasan írjuk a búvárnaplóba, hogy miket láttunk aznap, lelkesen keresgéljük a guglin a fotókat, hogy azzal is beazonosítsuk az állatokat - erről még sokat kell tanulnom. 

Amikor az ember próbál beleúszni a képbe, hogy rajta legyen a teknőssel

Amikor vége lett az utolsó merülésnek, óriási hullámok vártak minket a felszínen. Alig kászálódtunk vissza a hajóba, már el is kezdett szakadni az eső, csodaszép volt, ahogyan szeltük a vizet és közben ömlött a trópusi eső ránk, hullámzott a tenger…  Vállunkra vettük a búvárfelszerelést a kikötőben, ott caplattunk mezítláb vissza a búvárközpontba, miközben a turisták behúzódtak a bárok teteje alá az eső elől – hát igen, búvárkodás után nem zavaró az eső. Este megkönnyebbülve mentünk el ünnepelni, mert igen, Gili T amúgy partisziget, minden nap másik szórakozóhely van nyitva hajnalig – mindez nem segített a pihenésben, amikor közeli hely volt soron, akkor hajnali négyig azt hallgattam a szobámban. Apropó, alvás, szigorú szabály Indonéziában, hogy az ember ne vigyen félig megevett Oreot a szobájába. Amedben a hangyák estek neki, itt meg egyik éjjel arra ébredtem, hogy zörög a csomagolása, zörög, felkapcsoltam a villanyt, nem láttam semmit, de abbamaradt a zaj (mondjuk az ágyból nem mertem kimászni). Ezt eljátszottuk úgy négy-ötször, amikor már egyértelmű volt, hogy ez így nem oldódik meg - nagyon szerettem volna visszaaludni és hogy bárki is volt ott, menjen ki magától, para volt ez így az éjszaka közepén. Kimentem a szobából, hátha valaki még van ébren, hát persze senki... na jó, akkor visszamentem a szobába, és még láttam az egér fenekét, ahogyan kimászott oldalt a szobából. Kitettem az Oreot a folyosóra, biztos ami biztos, érdekes módon eltűnt reggelre – hát nem tudom, hogy jó ötlet volt-e elvinni, én nem nyúltam volna hozzá... de akárki is vitte el, nem kérdezett meg.

De visszatérve a búvárkodásra, nagyszerű élmény volt, egy új világ nyílt meg előttem ezzel. Alig várom, hogy kitalálhassam, hova menjek legközelebb búvárkodni, mielőtt elfelejtem mindazt, amit megtanultam... Büszke vagyok arra, hogy már két helyen is megkérdezték, hogy búvárkodom-e: az egyértelmű jel a karomon látszik, ahogy a wetsuit vonaláig barnul csak le az ember karja :D

Miután eldöntöttem, hogy nem akarok tovább maradni Amedben, leszerveztem az utat a következő állomásra, Gili Trawanganra. Ez egy cuki kis sziget Lombok mellett, ami mindenképpen a listámon volt. Igazából három picike sziget található egymás mellett, ezek közül Gili T a legnagyobb, ami egészen 30 méterre kiemelkedik a tengerből, és összesen 2x3 km nagyságú.

Igazi hátizsákos célpont lett mára, bár pár évtizede még lakatlan volt. Gili Meno amolyan tengerparti bungallós nászutas sziget, Gili Air pedig még nyugodtabb, mint Gili T, és az egyetlen a szigetek közül, ahol van édesvíz forrás. Az egész terület népszerű búvár és snorkel központ, nagyon gazdag a tengeralatti élővilág, gyönyörű korallzárony veszi körül, teknősök és mindenféle halfajok otthona. Csodálatos fehér homokos partjánál a víz kristálytiszta, és ami igazán bájossá teszi, az az, hogy nincs a szigeteken semmilyen gépjármű, se motor, se kocsi, mindenki biciklivel, gyalog vagy lovaskocsin jár, igazából betonutak sincsenek, csak poros utak, amik aztán sártengerré változnak, amikor esik az eső (majdnem minden nap esik). Egyetlen falu van Gili T-n, bár a két óra alatt körbejárható tengerparti sétány mentén azért gyakoriak a bárok, hotelek. 

Az út Amedből a szokásos volt, semmit sem értettem, kis kavarás volt, de aztán számomra is meglepő módon rendben elvittek, hátizsákkal együtt. Felszedett rendben a kisbusz a szálláson, kivitt a kikötőbe, ott sorba kellett állnom a hajójegyért, majd szóltak, hogy nem nem, szálljak vissza a buszba, elvittek egy másik kikötőbe, ott is sorba kellett állnom a jegyért, letenni a hátizsákot egy kupac csomag közé, majd amikor beállt a hajó, akkor az asszonyok, lányok elkezdték felhordani a csomagokat a hajó tetejére. Beszálltak az utasok, és az első állomás Gili T volt, de az máig egy rejtély számomra, hogy honnan tudták, hogy az én csomagomat itt kell leadni a hajóról, amikor látszólag csak úgy feldobálták az összes cuccot minden rendszer nélkül. Ami még vicces, hogy ezek nem igazi kikötők, inkább csak egy randomra kiválasztott pont a helységnél, ahol kiköt a hajó, és az utasok szépen a vízen át gázolnak fel a hajóra. Kikötéskor még durvább volt, mert orral állt be a hajó, azaz fel kellett mászni az oldalára és ott végigaraszolni a csövekbe kapaszkodva, reménykedve, hogy nem esik bele az ember a vízbe, mobillal, laptoppal a hátán. :)

Szemben Lombok hegyei 

Bali vulkánjai a felhők mögött - a partot az elpusztult korallok szegélyezik

Már az első pillanattól elvarázsolt a sziget, nem csak a szépsége, de a nyugodtsága, a csendes forgataga a főutcán. Nem egy álmos kisváros, mindenféle bolt, étterem szegezi az utat, de itt végre nem olyan fárasztóak a helyiek, nem olyan erőszakosan akarnak eladni mindenfélét. Tömve van nyilván turistákkal, de jóval kevesebb ember mozog az utcákon mondjuk Kutához vagy Ubudhoz képest, és a fiatal hátizsákos utazók vannak többségben. 

Sok mindennel el lehet ütni itt is az időt, jókat lehet enni, inni, lehet naplementét nézni, streetfoodot enni a piacon, strandolni természetesen, standup paddlet, kajakot bérelni, biciklivel körbetekerni a szigetet, vagy snorkelezni és felfedezni a víz alatti világot. Erre van egy egész jó lehetőség, hajóval elviszik az embert a legjobb snorkel pontokra a három sziget környékén - ezt én is kipróbáltam és nagyon tetszett. Az első két ponton nagyon gazdag korallvilág volt és rengeteg cuki tarka hal úszkált. A harmadik ponton szóltak, hogy úgy ugorjunk a vízbe, hogy ötven méter mély néhol a víz, és tényleg elég szürreális volt, ahogy az ember lenézett a szemüvegben és csak azt látta, ahogy elvesznek a homályban a napsugarak. Aztán ahogy csökkent a mélység, hirtelen ki lehetett venni, hogy a mélyben alattunk búvárok vannak és a tengerfenéken fekvő óriásteknősöket fényképezik lelkesen. Az egyikük egyszer csak megelégelte és felúszott, így aztán mind a húsz snorkelező követte szegényt egyből, az egyik srác még le is ment hozzá pár méterre, hogy elkapja egy jó kis szelfire. Mert ugye mindenkinél van ma már go pro, és nem ez volt az első alkalom, hogy elkezdtem sajnálni, hogy én nem szereztem be az útra.. inkább hagytam volna otthon a kindlet, amit eddig még egyetlen egyszer sem nyitottam ki, ahogy az egyetlen magazinomat is arra használom, hogy a buja indonéz rovarvilágot ritkítsam a szobámban, azaz legyet, szúnyogot, csótányt irtok vele, mikor mit. 

Teknősmentő program működik egyébként a szigeten: összeszedik a tojásokat, amiket a három szigeten raknak a teknősök, igyekeznek a helyieket is rávenni, hogy ne Lombokra vigyék a tojásokat eladni, hanem a központba, ahol aztán újra elássák a tojásokat, biztonságos helyen, és szemmel tartják innentől egészen a kis teknősöket a tojásból kikeléstől kezdve fél éves korukig, amikor már elég nagyok lesznek ahhoz, hogy egy nagy ceremónia keretében kiengedjék őket a tengerbe. 

És mit lehet még csinálni a szigeten? Hát búvárkodni, természetesen. A főutca majdnem minden létesítménye egy búváriskola, a maga medencéjével, éttermével és szállásával. Sokan jönnek a szép tengerpart miatt, de még többen búvárkodni, vagy éppen a világ egyik legolcsóbb helyén megszerezni a PADI-vizsgát. Ezekben a központokban szépen nézhetjük egy kávé mellett, ahogyan a különböző gyakorlatokat végzik a medencében a tanulók teljes búvárfelszerelésben. Hosszas agyalás után elhatároztam, hogy én is belevetem magam a tanulásba, és beiratkozom egy rendes kurzusra, ahol először medencében megtanulom szépen az alapokat, majd utána mindezt alkalmazom a tengerben. 

 Blue Marlin búváriskola 

Ubud után a következő célpont Amed volt. Innentől újra átléptem egy nagy strandolós szakaszba, de Amed nem a fehér homokos partjáról híres, fekete, vulkanikus-nagykavicsos a partja, nem esik jól az embernek a fekvés, ülés, nem is nagyon van kiépített tengerpart. Miért megy mégis oda annyi ember? Mert igazi búvárparadicsom, Bali egyik legnépszerűbb búvárhelye. Itt süllyedt el 1963-ban a USS Liberty hajó, aminek úgy összességében elég hányattatott sorsa volt. 1918-ban építették, állatokat szállított az első világháború alatt, majd a két világháború között teherszállító hajóként üzemelt tovább, és kétszer is ütközött másik hajókkal, amiket sikeresen átvészelt. A második világháború idején, 1942-ben megtorpedózta egy japán tengeralattjáró Lombokhoz közel, amikor Ausztráliából a Fülöp-szigetekre tartott rakományával, és a kapitány megpróbálta ugyan eljuttatni az északon fekvő holland kikötőbe Bali szigetén, de a hajó túl sok vízzel telt meg, így Tulambennél ki kellett kötnie, hogy megmenthessék a rakományt. Itt sem volt azonban túl szerencsés helyen, mert 1963-ban kitört a Mount Agung vulkán, és a kitörés miatti földrengés lesodorta a partról és ma olyan 7-31 méteres mélységben fekszik a parthoz egészen közel, harminc méterre.

Én személy szerint nem a hajó miatt mentem Amedbe, hanem hogy megnézzem, milyen is ez a búvárkodás, tetszik-e vagy sem. Az nyílván álmaimban sem jutott eszembe, hogy mint totál amatőrt, engem levinnének a roncshoz.

Bejelentkeztem egy hostelbe, ami egyben búvárközpont is, és ott szépen elmondták, hogy megpróbálkozhatok egyből a PADI kurzussal, ami három nap, vagy kezdhetek egy egy napos bevezetővel, és ha tetszik, akkor azt beleszámítják a PADI-ba. Korábban már utánaolvastam, és még az utazás előtt aggódtam, hogy kell-e vajon orvosi papír, mert pár helyen kérték a honlapon, és Spanyolországban kötelező a szakorvosi vizsgálat búvártanfolyam előtt. Na kérem, mi ugye Indonéziában vagyunk, itt mindent lehet, kitöltöttek velem egy kérdőívet az egészségügyi állapotomról és ennyi, mehettem búvárfelszerelést próbálni.  

Másnap reggel felültünk a platóra hátra pár másik lelkes amatőrrel, és olyan húsz perc út után leparkoltunk egy búvároktól nyüzsgő parton. Mindenhol emberek öltözködtek a búvárruhába, balinéz asszonyok cipelték a nehéz palackokat és ládákat a fejükön, a sekély vízben pedig láttam, ahogy pár másik kezdő ismerkedik a búvárkodás rejtelmeivel.

Az én oktatóm egy francia lány volt, szerencsém volt, mert senki más nem jelentkezett aznap, így csak rám fókuszált. Így sem ment minden könnyen, mert nagyon erős akcentusa volt, nekem meg nyílván hiányzott a búvárkodáshoz a szókincsem angolul, de azért nagyrészt megértettük egymást, egy kivétellel: amikor azt magyarázta, hogyan lehet a vizet kinyomni a víz alatt a búvárszemüvegből, azt láthatóan nem jól értettem, és sajnos nem nagyon gyakoroltuk, amiből később lett is baj. Úgy összességében csak a nagyon fontos dolgokat mutatta meg, a szemüveg kitisztítását, hogyan lehet felfújni és leereszteni a mellényt, illetve a leglényegesebbet, hogyan találja meg az ember a légzőcsövet egy mozdulattal a víz alatt is, ha kiesne a szájából valahogyan.

Oké, ezzel minden lényeges ismeret birtokában voltam, és mivel a cél csak a kipróbálás volt, így aztán ezzel le is mentünk a víz alá, ott próbálva, hogy milyen lent lélegezni, mozogni. Minden új volt teljesen, figyelni kellett arra, hogy az orromon egyáltalán ne vegyek levegőt, és ahogy mentünk lefele, folyamatosan kellett a fülemet kipattintani. Fájt, olyankor megálltunk, vagy kicsit feljebb mentünk, amíg újra lejjebb tudtam ereszkedni. Ahogy elértük a feneket, letérdeltünk egymással szemben, és mutatta a lány, hogy akkor most engedjek vizet a szemüvegbe szépen, ami ment is. Utána újra megmutatta, hogyan lehet kiengedni a vizet a maszkból, de itt volt némi félreértés, és én azt hittem, hogy azt mutogatja, hogy engedjek még több vizet be, és nem értettem, hogy miért nem elég neki, miközben ő csak azt akarta mutatni, hogyan lehet kiengedni a vizet. Lényeg a lényeg, hogy valami nem jött át az üzenetből, és nem sikerült a vizet kiengednem a szemüvegből, és megtelt teljesen, alig láttam valamit. Bepánikoltam, valahol lent voltam a víz alatt, szemben láttam a lányt a sós tengervízen át, és próbáltam arra gondolni, hogy nem baj, csak lélegezzek, lélegezzek, az a legfontosabb, és ne pánikoljak. Elmondta korábban, hogy az a jó, ha az ember megtanul mindent a víz alatt megoldani, és nem rohangál fel minden miatt a víz felszínére, de akárhogy is néztem, én ezt nem tudtam megoldani, így mutattam, hogy húzzunk fel. Béna érzés volt, aztán kiderült, hogy félre is értettük egymást, dehát akkor már fent voltunk a víz felszínén. Mindegy, újra lementünk, elkezdtük megközelíteni a roncsot. Gyönyörű volt a környezet egyébként, mindenhol korallok alattunk, tarka, színes halacskák körben, tengeri csillagok, rákok, bohóchalak, sárga-kék vitorlás halak… egyszerre volt ijesztő lent lenni, kiszolgáltatva, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, és bámulatos, ahogy körülvett a csodás tenger alatti világ.

A Youtube-on van pár video, ez csak találomra egy

Másik kis malőr, egyszer csak elkezdtem felszállni anélkül, hogy valamit is csináltam volna, mutogattam is a kezemmel, hogy ez most mi, erre az volt a javaslat, hogy akkor jobb, ha vízszintesben haladok előre, azzal is irányítva a testemet – persze mindez a kommunikáció csak kézjegyekkel történt, ahogy minden. Na, sikerült egyenesbe hoznom magamat és lent maradni, szépen haladtunk tehát befelé és lefelé újra. Innentől már sokkal jobban ment a fülem kipattintása is, végre jól tudtam lefelé merülni, nem kellett megállni. Egyszer csak felnéztem, és egy hatalmas roncs magasodott fülém, én pont a hajó orránál voltam, fölöttem pedig egy óriáso bárka volt a homokba ágyazva, tele korallokkal. Próbáltam mutogatni, hogy ne menjünk közelebb, mert így is 1-2 méterre voltam már a hajótól, és annyira új volt minden, hogy nem tudtam, tudom-e kontrolálni eléggé a mozgásomat és megtartani a távolságot. Hogy értette-e a lány, azt nem tudom, mindenesetre elkezdtünk úszni a hajó oldala mentén, szépen komótosan tanulmányozva a halakat, a korallokat, engem pedig nagyrészt a francia lány húzott magával, irányítva a mozgásomat.

A hajó nem volt kicsi, 125 méter hosszú, és mi szépen végigkövettük. Voltak rajta hatalmas horpadások, lyukak, a fedélzet egy ponton teljesen be volt szakadva, ahogy lenéztem, láttam, hogy a gerendák között is úszkáltak a búvárok a hajó gyomrában – na énnekem így elsőre oda sem akaródzott bemenni. Igazából ezen a ponton nagyon élveztem is a látványt, de közben alig vártam, hogy véget érjen és kimehessek a vízből, és leginkább, végre szépen szájon át lélegezhessek – el is gondoltam, hogyha valami sci-fiben lennék, ahol elfogyott az oxigén a földön, vagy valamiért az embereknek egy csövön át kellene lélegeznie, akkor én köszönöm, abból nem kérek, inkább meghalok.

Megpihentünk rövidesen, egyszer csak fent voltunk újra a felszínen, végre a számon át lélegezhettem és kikászálódtunk a partra, meglehetősen nehezen mozogva a palackkal, a súllyal a derekamon a nagykavicsos földön.

A következő merülés az úgynevezett korall kerten át vezetett: visszamentünk ugyanott a vízbe és hagytuk magunkat az áramlatokkal sodortatni. Ahogy a nevében is van, végig korallok virágoztak alattunk, illetve volt egy szakasz, ahol pár építményt helyeztek el a fövenyen: hatalmas harangszerű buddhista szobrokat, hindu démonokat, várva, hogy a korallok benőjék őket az évek során. Itt már minden nagyon simán ment, szépen tudtam haladni, egyenletes mélységben és irányítani a mozgásomat, nézegetni a halakat, korallokat mindenfelé. A fülemet is szépen ki tudtam pattintani, de a szemüveggel megint meggyűlt a bajom, szépen szivárgott bele a víz, vagy az orromon át, vagy valahol oldalt, ki tudja. Mindenesetre a végére már nem nagyon tudtam magam alá nézni, mert akkor elérte a víz szintje a szememet, így csak előre szegett tekintettel tudtam haladni, innentől hiába is mutatott bármit is a lány alattam, azt már nem nagyon láttam, csak mutogattam neki, hogy oké, de nem igazán néztem arrafelé, vagy oldalazva, fél szemmel.

Közben szépen eldöntöttem, hogy én a PADI-t most így passzolom, nekem egyelőre elég volt ez elsőre, aztán talán majd a következő állomáson folytatom a búvár tanulmányaimat. J Nagy élmény, bámulatos a víz alatti világot látni, csodálni a halakat, a korallokat, beleúszni a halrajokba, követni őket, és szívesen megismételném – bár valószínűleg egy alapos medencés kiképzés után.

Szerencsére Kuta Beach-en is megismertem pár nagyszerű embert, de maga a hely nem jött be annyira, így aztán pár nap után tovább álltam Ubudba. Nagyon egyszerű a közlekedés, minden népszerűbb helyet összekötnek a shuttle buszok, amik a szállodában veszik fel az embereket. Én is így utaztam Ubudba, és az út során elég sok gondom volt a gyomrommal, gondolom az előző napi gintonic(ok) miatt. Így aztán mire megérkeztünk a városba, én már elég készen voltam, csak arra vágytam, hogy elfeküdhessek a szobámban. 

Tegyünk egy kis szobrot erre a járdaszigetre...

Egy hostelben foglaltam szállást, egy különálló szobát. Fájó hassal vánszorogtam el a hostelbe a cókmókkal a hátamon a kuka melegben, de nem volt nagy öröm odaérni sem. Kiderült, hogy a szoba nem létezik, van egy szoba, ami amolyan hostel, tele emeletes ágyakkal, és vannak külön kis bungalók, amiket annál valamivel drágábban adnak ki, mint amennyiért én béreltem volna azt a nem létező szobát. Nem tetszett a dolog egyáltalán, sunyiságot éreztem a lány mézes-mázos arcán, de olyan fáradt voltam, és annyira nem volt kedvem szállást keresgélni, hogy belementem. Másnap részt vettem egy biciklitúrán (arról később), ami előtt kellett volna kapnom valami reggelit, de valahogy az se jött össze, ugyan felbukkant valaki az indulásom előtt fél órával, hogy akkor ő most elmegy boltba és csinál reggelit, mire mondtam, hogy hagyjuk, és vettem inkább én magamnak valamit a kisboltban. Amikor hazaértem a túráról, a lány már ott pörgött, hogy akkor fizessek, és egyébként is hogyhogy nem náluk foglaltam le a túrát. Majd benyögte az árat a szobára, ami hirtelen kétszer annyi lett, mert nem csak kicsit drágább a hely, mint amit eredetileg akartam bérelni, hanem a 200K rupiah az csak egy éjszaka, míg én eredetileg 160 rupiahért foglaltam a bookingon két éjszakára a nemlétező szobát. Nem az összeg, mert igazából nem vészes ez sem, Európában szuperolcsónak számítana, de azt éreztem, hogy sunyít a lány és átvágás az egész, ez pedig nem nagyon esik jól az embernek.  Engedtek valamit az árból, de mondtam, hogy én így már nem érzem jól magam, nagyon kellemetlen nekem ez, hogy ennyi megmagyarázhatatlan dolog történik, és mind az én zsebemre, így lelépek. Gyorsan foglaltam valami szállást a neten, összepakoltam és leléceltem. Megint nehéz volt a cucc, baromi melegem is volt, és közben azon gondolkoztam, hogy nem lett volna egyszerűbb csendben fizetni, de közben nem akartam hagyni, hogy átvágjanak, mentem hát tovább. 

A gonosz hindu démon 

Amikor megérkeztem a másik helyre, teljesen elámultam, olyan gyönyörű volt a szállás, és mintha minden a helyére került volna, mintha kikerültem volna a gonosz hindu démonok kezéből. A teraszról is írtam, és ez vett körül:

Megláttam a recepciónál, hogy tele vannak shuttle buszokkal innen is, és nagyon jó árban, így aztán gyorsan kitaláltam, hogy mi legyen a következő állomás holnap, foglaltam hotelt és shuttlet, majd elmentem balinéz masszázsra. :) Hiába, csak pár napja vagyok hinduföldön, máris érzem a jó démonok segítő erejét! Habár egy fura húzásuk is volt a démonoknak, ugyanis beküldtek valamiért egy óriási békát a szobámba, amitől szívbajt kaptam, de a házigazda szépen kilakoltatta és jót nevetett rajtam. Állítólag ilyen még soha de soha nem történt, de elég huncutul nézett a bácsi :D

Maga Ubud egyébként csodálatos, lehet hogy még visszatérek, annyira tetszik. Nagyon zöld, tele mindenhol csodálatos hindu templomokkal és oltárokkal, pici banánlevélen tálalt áldozatokkal, ami általában pár szem rizsből, kókuszdarabkákból és virágokból áll. Minden reggel kis ceremónia keretében teszik ki ezeket az isteneknek, de ha tehetősebbek, akkor akár naponta kétszer is áldozhatnak. 

Hogy mit lehet Ubudban csinálni? Csodálni az épületeket, balinéz táncelőadásra menni, megnézni a rizsföldeket, templomokat, vásárolni, illetve van egy majomerdőnek nevezett hely, ami egy újabb templom, tele kis zsivány majmokkal akik kiveszik az ember kezéből a telefonját, ha nem vigyáz. Mivel majmokban már volt részem Jáván, ide nem fizettem be, de részt vettem egy jó kis biciklitúrán a hegyekbe, ahol lényegében csak lefelé kellett gurulni a gyönyörű rizsföldek mellett. 

A program része volt egy kávéültetvény meglátogatása, ahol ismét csak a luwik kávét lehetett többek között megvenni, de kóstoltunk több féle kávét, csokiitalt és teát, ahol merészen mixelték a különböző fűszereket a kávéval és teával, mint például a gyömbért, fahéjat, kakaóport, limelevet, kókusztejet, és isteni és meglepő eredmények voltak. A gyömbéres kávé például isteni!

Luwak kávé, a legközelebbi kosárban még tisztítatlanul, emésztés utáni állapotban... ebből lesz aztán a világ egyik legdrágább kávéja, aminek egy csészéje 35-80 USD körül mozog. És én ezt ittam reggelire minden nap Jáván Mr. Tu házában! :)

Rengeteg templom van, ahol a különböző hindu történeteket táncolják el, minden este megtekinthetőek ezek is. Nagyon érdekes volt látni, bár bevallom, nem tudtam mindig felfedezni a táncban mindazt, ami a leírás szerint a sztori volt...

A jó és a rossz harca

Masszázsra és mindenféle kényeztetésre is rengeteg alkalom van, ki is próbáltam már kétszer a balinéz masszázst. Nekünk Európaiaknak (és a többi tehetősebb népségnek ezért tetszik annyira Ázsia a csodálatos természet és kultúra mellett, mert itt mindaz, ami otthon drága, és az ember kétszer meggondolja, hogy ad-e rá ki pénzt, itt nagyon könnyen elérhető. Például a taxi mondjuk legyen maximum 50 ezer rupiah, ami olyan három euro, vagy az étel itt Balin olyan 40-70 ezer rupiah (3-5 euro), Jáván pedig ennek a fele volt. A 60 perces masszázs 70-80000, azaz 5 euro körüli. Mindenhol ezek a nagy számok, sok-sok nullával, és közben nagyon kevés az értéke. Itt az európai középréteg megengedhet magának minden nap jópár kényeztető kis luxust, amit talán otthon kevésbé. 

Étterem Ubudban

MIndezt a balinézek nagyon is tudják, és ez az egyetlen, ami nem tetszik Balin. Nem csak Kuta beachen, hanem máshol is azt tapasztalom, hogy nagyon mennek a 'fehérek' pénztárcája után. Állandóan jönnek a kérdések az utcán, a boltban, az éttermekben, hogy hova mész, mit csinálsz, igen, taxi, hol laksz, stb stb. Nyílván mindez nem azért, mert valóban érdekli őket, hanem mert el akarják adni a saját szolgáltatásukat. Például ma ettem egy kis étteremben, azaz már kifizettem a tulajnak valami pénzt, de még megkérdezte, hogy hol lakom. Nem cseverészésből, mert amint elmondtam, mogorva pofát vágott és békén hagyott az asszonyság. Persze az angoljuk se magas szintű, összesen ezeket a kérdéseket tudják, de akkor is, a jávai emberek sokkal természetesebbek, ártatlanabbak, egyetlen alkalommal se kértek semmit tőlem.

Másik példa a shuttle busz, ahol simán eladtak egyel több jegyet, hogy dőljön a pénz, így hárman ültünk egy sorban a két személyes helyen, és amikor panaszkodtunk, akkor mondta a sofőr, hogy de hát nincs több hely, és majd leszállnak páran, akkor jobb lesz. Hogy miért adtak akkor el annyi helyet, és hogy a következő megálló csak másfél óra múlva lesz, arra már nem tért ki persze. Ilyenek, ravaszkodnak mindig egy kicsit a több pénzért. Kicsit bénának és klisének érzem az Eat Pray Love idézését ezen a ponton, ahol házra gyűjtött a nő a balinéz barátnőjének, és az elkezdett játszogatni, hogy miért is kell még több és még több pénz... hát ilyenek, ha a nagypénzű fehérek közelébe kerülnek, megkergülnek. 

Már napok óta viszkettem, hogy végre Balira érjek. Alig vártam, hogy a lassan rámrohadó hosszúnadrágot lecseréljem a nyári ruhákra, szoknyákra, amiket a muszlim Jáván nem volt illendő viselni. Alig vártam, hogy strandolhassak, hogy a hinduizmusba elmerülhessek, és úgy általában, hogy lássam Balit végre, ami mégiscsak egy nagy álom, Balit látni.. 

Megérkeztem a reptérre, hát már ott el voltam ájulva, hogy itt egy oltár, ott egy áldozati étel... a jakartai egyik terminál totál lepukkant volt, a másik, az új pedig amolyan normál, de a bali, hát az maga volt a spiritualitás, már a repülőről leszállva is a szokásos hindu kapun kellett áthaladni, hogy az épületbe beérjünk.

Na és körülbelül itt el is vágták az ámulatomat. A helyi überrel próbáltam taxit hívni, de a sofőr nem nagyon akart előkeveredni, jó, akkor rendes taxi. Látom, hogy már lassan lemegy a nap, de jó, akkor még láthatom a naplementét a tengerbe belesüllyedni egyenesen.. hát olyan dugó volt, hogy arra esély se volt... kitett a taxis a szállásnál, kiderült, hogy rossz helyre tett ki. A recis elég flegma volt, sebaj, átcaplattam a negyven fokban a hátizsákkal a másik helyre, közben baromi idegesítően minden egyes ember leszólított, hogy hova megyek, kell-e fuvar, van-e szállásom, kell-e bikini, akarok-e masszázst, stb stb. De nem is csak utánakiabálnak az embernek, hanem mennek vele egy darabig, elálják az útját... nagyon kiakasztóak. Végre meglett a hely, szobát elfoglalni, a recis itt is ugyanolyan flegma volt. Az ajtót nem lehet bezárni, lemegyek, plusz szólok azért is, hogy a teraszon kiégett az égő, mi volt a válasz a szuperunott recistől? Majd holnap kicseréli. Lehet tippelni, hogy amikor eljöttem onnan, vajon ki lett-e cserélve az égő...

A strand bejárata

Házi oltár

Mindez mögött persze az áll, hogy én a javai emberekhez szoktam egészen idáig, akik valósággal bálványozzák a fehér embert, mert sok helyen, ahol jártam, nagyon kevés a nem ázsiai turista. Ráadásul bármi van, mosolyognak, és Balin erről szó sincsen. De nekem tengerpart kellett, megkockáztattam hát a hírhedt Kuta beachet, rögtön a reptér mellett, gondolván, hogy annyira nem lehet turistás. Pedig az, a helyiek minden fehérre két lábon járó dollárjelként tekintenek, és a kultúrájukkal teljesen jól megfér, hogy zaklassák őket, hátha akad egy kis üzlet. Kuta kicsit Siófokra emlékeztet, minden utcája végig éttermekkel és bazárral van tele, lehet shoppingolni, kajálni, strandolni, és mindenféle outdoor programra jelentkezni. A helyiek ábrázata egyébként kicsit más, engem az ausztrál aboriginalokra emlékeztetnek, és Jáva után meglepő, hogy a legtöbb helyi menő csávó hosszú hajú, sőt, melíroztatva van az eredetileg fekete hajuk valami szőkésre. Nyílván iszonyat jól szörföznek, és ellentétben a muszlimokkal, isznak és tetkókkal vannak kivarrva. És, ahogy már említettem, meglehetősen flegmák, biztosan mert az a menő. 

Kuta egyébként az ausztrál, európai és amerikai szörfösök Mekkája, remek hullámokkal és széles stranddal. A strand nem rossz, de a nagy hullámok miatt nem lehet nagyon messze bemenni, én körülbelül derékig merészkedtem, így is beterítettek a hullámok, amikor hozzám értek :)

Éjszaka sem áll le az élet, nagyon sok diszkó várja, hogy a szörfösök kieresszék a gőzt. Ugyan nem vagyok egy nagy partizós, de hát ha már úgy alakult, hogy itt ezt lehetett csak csinálni, megnéztem a bulit. :D Nagyon érdekes volt nézni, ahogyan a fehérek összekavarnak a balinéz lányokkal, akik láthatóan nem olyan szégyenlősek, mint a muszlim lányok, és nagggyon rövid testhezálló ruhákban próbáltak fogni valamit aznap estére.

Volt aztán ott minden, a szokásos nagy darab, pirosra égett angolok berúgva ugráltak, a helyi kiscsávók lépten nyomon drogot kínáltak, a baráti társaságok a színpadon táncoltak, az indiaiak nagyon élvezték láthatóan a táncot, mint mindig, és persze volt egy-két olyan kellemesen emelkedett hangulatban lévő turista, aki megpróbált a rúdon táncolni. Ja, és mielőtt elfelejtem, hát ott volt Michael Jackson is, nyílván ő sem hiányozhatott ebből a buliból :) 

Egy kis ízelítőt azért adott Kuta, hogy milyen is ez a hindu Bali, de a nagy adag ócska turizmus és a rámenős ajánlatok eléggé ellehetetlenítik a dolgot. Van azért itt is rengeteg hindu kis elem, minden háznál ott a házi oltár, minden lépésnél ott vannak a banánlevélbe csavart áldozatok (nem titok, a végén ki eszi ezeket meg, láttam: az utcagyőztes kutyák, macskák és patkányok), és száll a füstölő illata a levegőben. Csak hát, ezt leszámítva, tiszta Siófok!

Egy kicsit gyorsan intéztem el Malangot, ami valójában semmi extra kisváros Kelet-Javán. De azért ha már köröztem ott párat, akkor teszek fel pár képet, van azért cuki része is. 

Húsvétot ünnepelték, óriási kórus énekelt a főtéren a tó közepén, a banda a szárazon játszott.. jó kis sztereo megoldás volt

Ki gondolná, hogy ezt is motor húzza?

Ez az egyetlen szép része a városnak.. jó, ez se szép, de színesre vannak festve a bodegák a folyó két partján... 2016-ban pár egyetemista alkotása, hogy feldobják a meglehetősen lepukkant környéket

Ezt pedig azért fényképeztem, mert valami ilyesmi az átlagos utca, szépnek nem szép