Ubud után a következő célpont Amed volt. Innentől újra átléptem egy nagy strandolós szakaszba, de Amed nem a fehér homokos partjáról híres, fekete, vulkanikus-nagykavicsos a partja, nem esik jól az embernek a fekvés, ülés, nem is nagyon van kiépített tengerpart. Miért megy mégis oda annyi ember? Mert igazi búvárparadicsom, Bali egyik legnépszerűbb búvárhelye. Itt süllyedt el 1963-ban a USS Liberty hajó, aminek úgy összességében elég hányattatott sorsa volt. 1918-ban építették, állatokat szállított az első világháború alatt, majd a két világháború között teherszállító hajóként üzemelt tovább, és kétszer is ütközött másik hajókkal, amiket sikeresen átvészelt. A második világháború idején, 1942-ben megtorpedózta egy japán tengeralattjáró Lombokhoz közel, amikor Ausztráliából a Fülöp-szigetekre tartott rakományával, és a kapitány megpróbálta ugyan eljuttatni az északon fekvő holland kikötőbe Bali szigetén, de a hajó túl sok vízzel telt meg, így Tulambennél ki kellett kötnie, hogy megmenthessék a rakományt. Itt sem volt azonban túl szerencsés helyen, mert 1963-ban kitört a Mount Agung vulkán, és a kitörés miatti földrengés lesodorta a partról és ma olyan 7-31 méteres mélységben fekszik a parthoz egészen közel, harminc méterre.

Én személy szerint nem a hajó miatt mentem Amedbe, hanem hogy megnézzem, milyen is ez a búvárkodás, tetszik-e vagy sem. Az nyílván álmaimban sem jutott eszembe, hogy mint totál amatőrt, engem levinnének a roncshoz.

Bejelentkeztem egy hostelbe, ami egyben búvárközpont is, és ott szépen elmondták, hogy megpróbálkozhatok egyből a PADI kurzussal, ami három nap, vagy kezdhetek egy egy napos bevezetővel, és ha tetszik, akkor azt beleszámítják a PADI-ba. Korábban már utánaolvastam, és még az utazás előtt aggódtam, hogy kell-e vajon orvosi papír, mert pár helyen kérték a honlapon, és Spanyolországban kötelező a szakorvosi vizsgálat búvártanfolyam előtt. Na kérem, mi ugye Indonéziában vagyunk, itt mindent lehet, kitöltöttek velem egy kérdőívet az egészségügyi állapotomról és ennyi, mehettem búvárfelszerelést próbálni.  

Másnap reggel felültünk a platóra hátra pár másik lelkes amatőrrel, és olyan húsz perc út után leparkoltunk egy búvároktól nyüzsgő parton. Mindenhol emberek öltözködtek a búvárruhába, balinéz asszonyok cipelték a nehéz palackokat és ládákat a fejükön, a sekély vízben pedig láttam, ahogy pár másik kezdő ismerkedik a búvárkodás rejtelmeivel.

Az én oktatóm egy francia lány volt, szerencsém volt, mert senki más nem jelentkezett aznap, így csak rám fókuszált. Így sem ment minden könnyen, mert nagyon erős akcentusa volt, nekem meg nyílván hiányzott a búvárkodáshoz a szókincsem angolul, de azért nagyrészt megértettük egymást, egy kivétellel: amikor azt magyarázta, hogyan lehet a vizet kinyomni a víz alatt a búvárszemüvegből, azt láthatóan nem jól értettem, és sajnos nem nagyon gyakoroltuk, amiből később lett is baj. Úgy összességében csak a nagyon fontos dolgokat mutatta meg, a szemüveg kitisztítását, hogyan lehet felfújni és leereszteni a mellényt, illetve a leglényegesebbet, hogyan találja meg az ember a légzőcsövet egy mozdulattal a víz alatt is, ha kiesne a szájából valahogyan.

Oké, ezzel minden lényeges ismeret birtokában voltam, és mivel a cél csak a kipróbálás volt, így aztán ezzel le is mentünk a víz alá, ott próbálva, hogy milyen lent lélegezni, mozogni. Minden új volt teljesen, figyelni kellett arra, hogy az orromon egyáltalán ne vegyek levegőt, és ahogy mentünk lefele, folyamatosan kellett a fülemet kipattintani. Fájt, olyankor megálltunk, vagy kicsit feljebb mentünk, amíg újra lejjebb tudtam ereszkedni. Ahogy elértük a feneket, letérdeltünk egymással szemben, és mutatta a lány, hogy akkor most engedjek vizet a szemüvegbe szépen, ami ment is. Utána újra megmutatta, hogyan lehet kiengedni a vizet a maszkból, de itt volt némi félreértés, és én azt hittem, hogy azt mutogatja, hogy engedjek még több vizet be, és nem értettem, hogy miért nem elég neki, miközben ő csak azt akarta mutatni, hogyan lehet kiengedni a vizet. Lényeg a lényeg, hogy valami nem jött át az üzenetből, és nem sikerült a vizet kiengednem a szemüvegből, és megtelt teljesen, alig láttam valamit. Bepánikoltam, valahol lent voltam a víz alatt, szemben láttam a lányt a sós tengervízen át, és próbáltam arra gondolni, hogy nem baj, csak lélegezzek, lélegezzek, az a legfontosabb, és ne pánikoljak. Elmondta korábban, hogy az a jó, ha az ember megtanul mindent a víz alatt megoldani, és nem rohangál fel minden miatt a víz felszínére, de akárhogy is néztem, én ezt nem tudtam megoldani, így mutattam, hogy húzzunk fel. Béna érzés volt, aztán kiderült, hogy félre is értettük egymást, dehát akkor már fent voltunk a víz felszínén. Mindegy, újra lementünk, elkezdtük megközelíteni a roncsot. Gyönyörű volt a környezet egyébként, mindenhol korallok alattunk, tarka, színes halacskák körben, tengeri csillagok, rákok, bohóchalak, sárga-kék vitorlás halak… egyszerre volt ijesztő lent lenni, kiszolgáltatva, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, és bámulatos, ahogy körülvett a csodás tenger alatti világ.

A Youtube-on van pár video, ez csak találomra egy

Másik kis malőr, egyszer csak elkezdtem felszállni anélkül, hogy valamit is csináltam volna, mutogattam is a kezemmel, hogy ez most mi, erre az volt a javaslat, hogy akkor jobb, ha vízszintesben haladok előre, azzal is irányítva a testemet – persze mindez a kommunikáció csak kézjegyekkel történt, ahogy minden. Na, sikerült egyenesbe hoznom magamat és lent maradni, szépen haladtunk tehát befelé és lefelé újra. Innentől már sokkal jobban ment a fülem kipattintása is, végre jól tudtam lefelé merülni, nem kellett megállni. Egyszer csak felnéztem, és egy hatalmas roncs magasodott fülém, én pont a hajó orránál voltam, fölöttem pedig egy óriáso bárka volt a homokba ágyazva, tele korallokkal. Próbáltam mutogatni, hogy ne menjünk közelebb, mert így is 1-2 méterre voltam már a hajótól, és annyira új volt minden, hogy nem tudtam, tudom-e kontrolálni eléggé a mozgásomat és megtartani a távolságot. Hogy értette-e a lány, azt nem tudom, mindenesetre elkezdtünk úszni a hajó oldala mentén, szépen komótosan tanulmányozva a halakat, a korallokat, engem pedig nagyrészt a francia lány húzott magával, irányítva a mozgásomat.

A hajó nem volt kicsi, 125 méter hosszú, és mi szépen végigkövettük. Voltak rajta hatalmas horpadások, lyukak, a fedélzet egy ponton teljesen be volt szakadva, ahogy lenéztem, láttam, hogy a gerendák között is úszkáltak a búvárok a hajó gyomrában – na énnekem így elsőre oda sem akaródzott bemenni. Igazából ezen a ponton nagyon élveztem is a látványt, de közben alig vártam, hogy véget érjen és kimehessek a vízből, és leginkább, végre szépen szájon át lélegezhessek – el is gondoltam, hogyha valami sci-fiben lennék, ahol elfogyott az oxigén a földön, vagy valamiért az embereknek egy csövön át kellene lélegeznie, akkor én köszönöm, abból nem kérek, inkább meghalok.

Megpihentünk rövidesen, egyszer csak fent voltunk újra a felszínen, végre a számon át lélegezhettem és kikászálódtunk a partra, meglehetősen nehezen mozogva a palackkal, a súllyal a derekamon a nagykavicsos földön.

A következő merülés az úgynevezett korall kerten át vezetett: visszamentünk ugyanott a vízbe és hagytuk magunkat az áramlatokkal sodortatni. Ahogy a nevében is van, végig korallok virágoztak alattunk, illetve volt egy szakasz, ahol pár építményt helyeztek el a fövenyen: hatalmas harangszerű buddhista szobrokat, hindu démonokat, várva, hogy a korallok benőjék őket az évek során. Itt már minden nagyon simán ment, szépen tudtam haladni, egyenletes mélységben és irányítani a mozgásomat, nézegetni a halakat, korallokat mindenfelé. A fülemet is szépen ki tudtam pattintani, de a szemüveggel megint meggyűlt a bajom, szépen szivárgott bele a víz, vagy az orromon át, vagy valahol oldalt, ki tudja. Mindenesetre a végére már nem nagyon tudtam magam alá nézni, mert akkor elérte a víz szintje a szememet, így csak előre szegett tekintettel tudtam haladni, innentől hiába is mutatott bármit is a lány alattam, azt már nem nagyon láttam, csak mutogattam neki, hogy oké, de nem igazán néztem arrafelé, vagy oldalazva, fél szemmel.

Közben szépen eldöntöttem, hogy én a PADI-t most így passzolom, nekem egyelőre elég volt ez elsőre, aztán talán majd a következő állomáson folytatom a búvár tanulmányaimat. J Nagy élmény, bámulatos a víz alatti világot látni, csodálni a halakat, a korallokat, beleúszni a halrajokba, követni őket, és szívesen megismételném – bár valószínűleg egy alapos medencés kiképzés után.