Már az első nap hihetetlenül telt. 

Utaztam háromszázhuszonhárom órát, hogy ideérjek Yogyakartába Barcelonából, és egész jól ment. A vége felé már végeérhetetlennek tűnt, leginkább az utolsó, egy órás repülőúton szenvedtem a fáradtságtól, Jakartából Yogyakartába, ahogyan az lenni szokott.

Nem volt sok elvárásom az úttal kapcsolatban, de teljesen felülmúlta az elképzeléseimet, sokkal rosszabbra számítottam, na. Kezdődött azzal, hogy Dubaiban áttettek valamiért a business classra, így aztán szuperkényelmesen utaztam, istenieket ettem, mozizgattam... Jakartába érve szinte azonnal megismerkedtem egy kanadai lánnyal, majd egy sevillai párral, így már a következő repülőútra többen mentünk, közösen kerestünk taxit is – a lényeg, hogy azonnal olyan nyitott hangulat lett, amilyen csak akkor, amikor az ember utazik és átáll nyaralós nyitott elmeállapotba és lépten nyomon új embereket ismer meg. Elég hamar körvonalazódni kezdett a helyzet, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyok én, mint fehér nő Indonéziában: velem beszélgetni akar a fehér utazó, mert hasonszőrűek vagyunk, és ugyanúgy szóba akar velem elegyedni a sok indonéz: a szomszédom a buszon, a repülőn, mert nekik meg másmilyen vagyok, egzotikus.

A hostelbe érve a bájos kis kert mellett egy verandán ültek többen, nyitott, kedves helyiek, akik szintén egyből kérdezősködni kezdtek, ki vagyok, honnan jöttem, merre tartok. Kis cukik, de a kedvencem Bobby lett, akiről nem tudtam eldönteni, hogy csak szimpatizál velem ennyire, vagy rámhajtott. Azzal kezdte, hogy épp azt mondta a barátjának indonézül, hogy milyen bjutiful vagyok, majd folytatta, nagyon is hízelgő spirituális módon, hogy vajon meditálok-e, mert olyan kiegyensúlyozott és szép energia árad belőlem, és hogy vajon milyen színű az aurám, biztosan kék. Nekem fogalmam sincs az aura színeiről, de gondolom ez bók volt, majd egyszer megguglizom. Majd még egy kis elemzéssel toldotta meg, hogy látszott rajtam már azonnal, hogy olyan ember vagyok, akinek nagy szíve van, és sokat ad, és még több oldalról is megvilágította, hogy milyen különleges vagyok. Míg ezzel szemben ő átlagos energiamezővel rendelkezik, aki a mának él, és hagyja magát sodortatni az árral. Félénk is, és emiatt nem mondta elsőre, hogy milyen embernek lát, csak amikor már feloldódott (azaz 10 perc után). Majd amikor elköszöntem, kedves kis öleléssel búcsúzott el. Íme egy ember, akit fél óráig láttam az életemben, és mégis egyből nagyon megkedveltem – vagy csak a figyelem és a hízelgés az, ami egyből kapukat nyit? Mindenesetre nyílván jól estek a szavai 24 óra utazás után egy teljesen új országban, mindenkinek ilyen fogadjistent kívánok.

Amivel egy kis gondom volt, hogy az önkénteskedésen a host, H. mindenféle megbeszélt tervet felborított, és ismét kérte, hogy menjek korábban, más időpontban, mint amit megbeszéltünk, és közben alig tudtam valamit, hogy miért is kell variálni, mit fogok csinálni. Ráadásul látszólag nagyon aggódott, amiért nem jelentkeztem fél napja, amin nagyon csodálkozom, hiszen egy idegen országba repültem, tehát mégis miért gondolja, hogy nekem elérhetőnek kellene lennem, hogy tudok internet kártyát venni azonnal (az még egy jóval hosszabb story lett). Nyomasztó volt mindez, nem értettem, de elég konfliktusszaga volt. Biztos valami kulturális különbségről volt szó, de oltári módon idegesített ez az egész; mindenesetre letettem a telefont, hogy én megyek aludni, és teljes kiütéssel hatalmasat aludtam.