Azóta megérkeztem Temanggungba, és ezer újabb élménnyel gazdagodtam. Ahogyan kellett, követtem H. utasításait és kimentem a távoli buszállomásra taxival, ahol hosszasan kérdezgettem, hogy melyik busz visz el Megalangba. Közben sikerült megállni SIM kártyát venni, de még nem tudtam beletenni a telefonba, mert rájöttem, hogy egy bizonyos tűvel lehet csak kinyitni a SIM kártya tartóját, és hm, vajon hoztam ilyet? Hát nem... nem baj, tűt mintha láttam volna a neszeszeremben, amit valami szállodából hoztam el egyszer egy üzleti úton. Kérdezősködik tovább, buszt megtalál, hezitál egy kicsit, mert sofőr sehol, és ritka leharcolt őskori kisbusz volt, de sebaj. Buszra felszáll, táska letesz, neszeszer kikotor, majd megtaláltam végre a kis cérnaválogatást, nézem, hát a tű az pont hiányzik belőle. Remek. Internetem tehát továbbra sem volt, viszont fent ültem egy nagyon lepukkant buszon, ahol műbőr üléseken olvadoztak az utasok a 32 fokban, 100 %-os páratartalomban. Nagyrészt muszlimok közt voltam, férfiak és nők vegyesen, de hiába kérdezősködtem, senki nem beszélt annyira angolul, hogy elmondja, hol tudok jegyet venni... ráadásul legnagyobb döbbenetemre kiderült, hogy Indonéziában a buszon is lehet dohányozni, ugyanis a mögöttem ülő bácsi  boldogan pöfékelni kezdett. Aztán felszállt egy újabb muszlim lány, szemüvegben, fejkendőben, és pont mellém ült le. Kérdezem, hogy beszél-e angolul, mire gyönyörű angolsággal igennel felelt. Juhéj, ujjongás, feltettem a kis kérdéseimet, mindet megválaszolta szépen, hol lehet jegyet venni, stb, majd elkezdtük a szokásos körkérdéseket, honnan vagy, miegymás. Én a szokásos válaszomat soroltam, miszerint Barcelonában élek, de magyar vagyok, akkor már furcsa volt, hogy a magyarra kérdezett vissza, mert általában a spanyol oldal szokott a vonzóbb lenni, jönnek a focival meg Messivel többnyire. De a leányzó, mint kiderült, Magyarországon, Csömörön önkénteskedett nem is olyan régen két hónapon át, így aztán nagyon is jól ismerte a kis hazámat. Hogy szegény hogyan élhette meg, fejkendős mosolygós muszlimként a mostanában más kultúrákra nem éppen nyitott Magyarországot, arra gondolni sem merek, de innentől mindenesetre megvolt a témánk és nagyon jól elbeszélgettünk. Közben felszállt valaki egy zsák naranccsal a buszra, amíg várakoztunk, és azt kezdte el árulni, majd már menetközben három utcazenész is felszállt a kis lepukkant gitárjával, és dalolni kezdtek. Mint megtudtam új barátnémtől, itt a buszzenész a megszokott, nem a metróban vagy az utcasarkon megy az ipar. Internet nem lévén, minden probléma nélkül megosztotta velem a lány a hotspotját, így meg tudtam írni, hogy mikor érkezem, és H. megerősítette, hogy ott fog várni.

Megérkeztem szépen Megalangba, nézek körbe, hol lehet vajon H., hát mindenki nagyon nézett rám az állomáson, de senki sem köszönt rám ismerősként. Várok, várok, közben telt az idő, gondoltam megpróbálom ezt a net dolgot elintézni. A buszállomáson lévő kis telefonboltban egyből tudták, hogy mi kell nekem, adtak is egy tűt, hát persze nem nyílt ki a kis szemét. Öt percen belül már az egész buszállomás az én telefonom SIM kártya tokját birizgálta, sikertelenül, majd az egyik pasi gondolt egyet, hogy akkor váltsunk módszert, és szerzett egy biztostűt az addigi sima tű helyett. (Az egyik muszlim lány fejkendőjét hivatott összetartani.) Végre ezzel sikerült kinyitni, örömkiáltás szállt fel a buszmegálló minden népéből, majd szépen ment mindenki a dolgára. Viszont az internet csak nem működött, és nem tudtam smst se küldeni H.nak, így újra összesereglett a buszmegálló népe, ezúttal internetet konfiguráltunk. Sajnos ők sem álltak elő olyan ötlettel, ami nekem ne jutott volna az eszembe, de ismét minden teketória nélkül megosztotta velem az internetét valaki. Kiderült, hogy H. is a megállóban van, csak a parkolóban. Azért kicsit elkezdtem magamban mérgelődni, hogy miért nem tudta ezt mondani előre, vagy tenni egy kört a megállóban, hogy hol vagyok, mivel egyetlen külföldiként mindenki messziről kiszúrt – több mint egy óra ment el így.

Sebaj, motorra pattantunk hátizsákostul, és irány a kollegák háza, majd a szállás. Este csatlakozott M, a francia önkéntestársam, akivel az első pillanattól kezdve nagyon jól megtaláljuk a hangot. A fiúk kedvesek, folyton nevetnek és viccelődnek, bár azóta sem értem, hogy mi volt ez a félreértés... de innentől nem is kell foglalkozni ezzel. 

Vasárnap reggel nagyon érdekes programunk volt, a helyi Temanggung rádióban szerepeltünk, ahol arról kellett beszélnünk, hogy mit szeretnénk megnézni a környéken.

Miután egy kis turizmust lendítettünk, útra keltünk ebédelni, majd kókuszdió partira voltunk hivatalosak, ahol konkrétan leszedték a kertből a diókat, szétvágták őket egy hatalmas bozótvágó késsel, és kiittuk a levét és megettük a gyümölcshúst. Érdekes élmény volt, hogy mindezt valaki kertjében csak úgy...

Délután kirándultunk egy nagyot, majmokat néztünk és egy régi, vulkán által betemetett falu ásatását néztük meg. Mint minden, ez is egy vulkán tövében volt, és ahogy megbeszéltük, meg is fogjuk mászni a vulkánt – vagy valamelyik testvérét rövidesen.