Az egyik fő indok, hogy ezt a helyet választottam önkénteskedésre az volt, amikor az egyik opcióra rákerestem, és rögtön a szomszédjában rátaláltam a Dieng fennsíkra. Megláttam, és eldőlt, hogy igen, erre a környékre akarok menni.

Ma oda kirándultunk, megnéztük először a régi vulkán kráterben kialakult tavat, majd a még mindig aktív, kénszagúan-forrón bugyogó forrást. Szerencsére ezúttal kocsival mentünk, mert a motorozás elég durva itt. Összességében a KRESZ szabályait csak valami homályos útmutatónak tartják, záróvonalnál előzni, amikor jön szembe autó például nem gond, mert a szembejövő befékez, ha kell. Motoron visznek mindent, tíz darab rizzsel teli zsákot vagy kisebb szekrényt, de ha kell, a négy tagú család is csodálatosan felfér, apa elől, kis csemete az ölben, mögötte másik gyerkőc, majd anyuka, jobbára sisak nélkül mind.

Menet közben új helyre költöztünk a francia lánnyal és új vendéglátónk maga készítette a reggelinket. Muszlim család, apuka, hét hónapos terhes anyuka és a kislány, aki velünk szeretné az angolját csiszolgatni (legalábbis apuka ezt szeretné). Mivel a feleség gyereket vár, így helyi hagyományok szerint a férfi csinál minden házimunkát. Ennyit arról, hogy milyen macsiszta is a muszlim vallás. A hetedik hónapot Jáván egy babaváró bulival ünneplik meg, ha szerencsénk lesz, ezt el tudjuk majd csípni. A család halakat tart és kávét termeszt, és néhány mosómedvére emlékeztető állatot tart, akiknek bizony az a funkciója, hogy a kávébabot az emésztése által tegye tökéletessé. Hallottam már erről majmokkal, most megtudtam, hogy Thaiföldön ugyanezt elefántok segítségével érik el. Hm.

A fennsíkra készülődve a reggel 6-os kelés után a szokásos könnyed reggeli jött, azaz sült rizs, majd kávé, és ha már itt lakunk, akkor bizony a már említett luwak kávét ittunk, ami nem volt rossz, bár török módra fogyasztják itt: kanál kávé a csészébe, majd forró vízzel le kell önteni és kész, nem vacakolnak kotyogóval.

Az idő nem volt tökéletes, esett elég sokat, de szerencsénk volt, minden megállónál pont elállt. A szokásos módon mi fotóztuk a nevezetességeket, a helyiek meg velünk fényképeszkedtek. A fennsíkon végre turisztikai helyen voltunk, láttam egy nagyon szőke fehér nőt, mert egészen idáig Temanggungban mi voltunk az egyetlen fehérek Marieval. Nem irigylem, ha mi mögöttünk össze súgnak az utcán és sutyiban vagy nyíltan fotóznak, videóznak minket, akkor vajon milyen élményei lehetnek neki.

Dieng csodás volt, a bűzös kénszagot már messziről lehetett érezni, meg a felszálló gőzt a hegyek között. Bugyogott a víz, állítólag keménytojást szoktak főzni a vízében, bedugtam az ujjamat kicsit messzebb a tótól egy csobogóba, kellemesen meleg volt az is. Maguk a források nagy gőzfelhőt eregetnek és hullámzik, forrong a vizük, körülvéve a sárgás-szürkés kőzettel, tele kénnel.

Van egy hindu templommaradvány is a környéken a hetedik századból, tettünk egy kört ott is. Jol esett kint lenni a természetben végre – nagyon buja, zöld Indonézia, de hihetetlenül sűrűn lakott, tele van emberrel, motorral, kocsival, mindenhol zaj van és hihetetlen bagószag keveredik a sűrű kipufogógázzal. És elvileg én most vidéken vagyok, ahol kevesebb a pörgés.

Esténként összegyűlnek a srácok, eldumálgatunk, teázgatunk és előkerül a gitár is, szólnak a slágerek, boldogan éneklik a jó kis európai klasszikus rockslágereket, de ha arról van szó, Marc Anthony No me ames dalát is szemrebbenés nélkül eléneklik, úgy, hogy nem beszélnek spanyolul. Hát így telnek itt a napok, iskolában még mindig nem voltunk, talán majd holnap...