Dieng fennsík, Sindoro, és most Bromo. Mind aktív vulkán, mind más.

Bromo állítólag körülbelül olyan nehézségű túra, mint amilyen Sindoro volt, de nem is annyira bántam, amikor kiderült, hogy eléggé populáris a dolog, és igazából bárki feljuthat, aki akar, inkább csak egy kis séta az, amit saját erőből kell megtenni, mert dzsippel viszik az embert mindenhova. 

Megérkeztem Malangba a röpke 10 órás vonatút után ('csak' 8 lett volna, de késett a vonat), ahol eleinte hideg volt a légkonditól, azaz 21 fok, majd a következő 7 órában valamiért nem ment a klíma, és 32 fok volt a vonaton, végül újra hűtöttek, és végre kellemes 26 fok volt. Mutatta a hőmérsékletet folyamatosan a kijelző, és nekem éppen volt időm nézegetni. 

Meglehetősen elgémberedve érkeztem meg, taxit fogtam az állomáson, vagyis a legerőszakosabb taxis fogott meg engem (azt hittem, szétesik a kis roncs, amolyan kibelezett kisbusz volt, láttam az összes kábelét a kormány alatt), majd a hostelben szépen elrendeztem egy pillanat alatt a Bromo-túrát a recepción. 

Mivel a túra 00:30-kor kezdődött, ezért megpróbáltam aludni, Malangból semmit sem láttam, de a hostel környéke, ahova kajáért kimentem, nem győzött meg arról, hogy nagyon sokról maradtam le. Szóval, hajnali fél 1-kor szépen bekászálódtunk a dzsipbe, 5 jakartai egyetemista és én, az egyetlen fehér, már megint. A sofőrünk egy Hardihoz hasonló, szikár, barna bőrű talpraesett gyerek volt, megragadó mosollyal, láthatóan nem érdekelte, hogy ilyenkor kivillannak a fekete fogai. Indonéziában a szájhigiénia nagyon gyerekcipőben jár, eddig talán öt embert láttam, akinek szépek voltak a fogai és teljes a fogsora. Először megdöbben az ember, mert a nagyjának hiányzik elől is és úgy mindenfelé jópár foga, de aztán megszoktam, és próbálok nem az európai ember szemével nézni erre. Mindez Európában elfogadhatatlan lenne, főleg fiatal embereknél, de itt annyira mindennapos, hogy egyáltalán nem tulajdonítanak neki jelentőséget.  

Gondoltam, hogy majd a dzsipben pótolom az alvást az előttünk álló három órában, haha, én kis naív. Mindenki kapott egy párnát, akik hátul ültünk, de nem azért, hogy kényelmesebben aludjunk, hanem hogy ne kapjunk agyrázkódást, ahogy a sz**t is kirázza belőlünk a teljesen kátyús és döcögős út, amin száguldottunk az éjszaka, és amikor a fejünk rendszeresen a karosszériának ütődik, akkor valami védje. Brutál volt az út, időnként csak nevetni lehetett rajta, úgy rázott. Az öt egyetemistával is elkezdtünk egy kicsit ismerkedni. Láttam őket már a hostelben is, elfoglalták az összes mosdót a wc-ben, mert ezerrel sminkeltek a vulkántúrára. Hiába, lehet valaki muszlim Jakartából vagy ateista Európából, lényegtelen, van, ami minden lányban ugyanaz. 

Nagy nehezen megérkeztünk három körül az első állomásunkhoz, ami a vulkánokkal szemben egy hegyoldal, gyönyörű kilátással a nemzeti parkra. Na én húsvétkor mentem és szombaton, így aztán bődületes tömeg volt - nekünk azért kellett két (!) órával a napfelkelte előtt mennünk, mert így volt csak jó helyünk. Akik később jönnek, azok állítólag semmit sem látnak, és el is tudom képzelni, látva a tömeget mögöttünk. Sikerült az első sorban helyet foglalnunk, de innentől nem mozdulhattunk onnan három órán át a hajnali fagyban (olyan 12 fok lehetett), se pisilni, se teáért, se semmi. Olyan volt, mint egy rockkoncerten, mi csak foglaltuk a helyünket, várva, hogy a banda megérkezzen. Időnként elkezdtem ugrálni vagy guggolásokat csinálni, hogy azzal melegítsem magam, és hogy teljen az idő, beszélgettem mindenkivel a környéken, aki csak beszélt angolul. 

Már említettem, hogy a helyiek hőérzete teljesen más, mert ők a harminc-harmincöt fokhoz vannak hozzászokva, így ha 25 fok van, onnantól már dzsekiben nyomulnak. Hát akkor a hegyen a tizenegynéhány fokban kell őket elképzelni, szétfagytak mind, pedig kötött sapkában, kesztyűben, téli sídzsekiben voltak (nem tudom, honnan szednek ilyen dzsekiket az egyenlítő mentén). A business is ráharap persze erre, Indonézia minden kétezer méternél magasabban fekvő, túristák számára népszerű helyén lehet kapni ezer féle gyapjúsapkát, kesztyűt, sálat. Újdonsült barátaim szétfagytak hát, így megvártuk, ahogyan az első sugarak 5 körül elkezdik átszínezni az eget és eltűnik lassan ezzel a korábbi csodálatos Tejút, szépen rózsaszínben kezd pompázni az alattunk elterülő nemzeti park és a völgyeiben puhán megbújó felhőtakarók. Majd a nap még fel se jött, de már indulni akartak a többiek, mondván, hogy totál átfagytak. Én egyrészt még maradtam volna, de az volt a baj, hogy a nagy tömegben nem voltam benne biztos, hogy egyedül visszatalálok a mi kocsinkhoz, és azt meg pláne nem mertem megkockáztatni, hogy felismerem-e őket vagy a sofőrt újra. Nem szép, nem szép, de nem az ázsiai arcokra állt be az én arcmemóriám, na. Ráadásul kezdett mindenki nagyon idegesíteni, a nagy tömeg megőrült az első fények felgyúltával, mindenki lökdösődött, hogy a lehető legjobb szelfiket készíthesse. Szóval, leléptünk az első helyről, és átmentünk a második kilátóhoz, ami már addigra üresebb volt, alig voltak emberek, és még közelebbről tudtuk megnézni a vulkánokat. A lányok mindenhol ötmillió szelfit csináltak, úgy pózoltak és csücsörítettek állandóan, hogy én lettem szemérmes. De cukik voltak, mindig nagyon igyekeztek, hogy ne hagyjanak el a tömegben, amiért hálás voltam, mert mondom, nem biztos, hogy felismertem volna őket én. 

A harmadik megálló a vulkánok tövében lévő szavanna volt, hogy újabb ötmillió fotó készülhessen. Vicces volt, hogy sofőrünk maga ajánlotta fel, hogy csinál rólam fotót, sőt, instruált, hogy üljek már fel a motorháztetőre, és hm, nem csak az én telefonommal csinált rólam képet, hanem a sajátjával is. Valószínűleg feltűnök majd a következő katalógusban, ahol a túráit hirdeti majd... 

Végre elértünk Bromohoz, ami egyébként csak egy a négy vulkán közül, ami itt egy kupacon hever, nem is ez a legmagasabb, viszont aktív, állandóan dől belőle a füst. Mint megtudtam, ha fehér a füst, az okés, ha fekete, akkor lezárják, mert már volt halálos baleset a mérgező gázok miatt két éve. A terület nagyon durván turisztikai attrakció. A porsivatagban a vulkán előtt helyi menő csávók vágtatnak a lovaikon, hogy ezzel is kedvet csináljanak a turistáknak a lóháton vulkánmászáshoz. Csomo lónak habzott a szája, de inni nem nagyon kaptak - nem nagyon tetszett az állattartási módszerük, igyekeztem is csúnyán nézni minden fehérre legalább, hogy miért ültek fel ezekre a szegény állatokra. A lányok majd betojtak a lovaktól is, de azért felültek egyre a fotó kedvéért, ment a pózolás, majd amint leállt a kamera, visszaváltoztak libucikká, és amint áttette a ló a súlyát egy másik lábára, elkezdtek sikongatni. 

Nem gondolom, hogy ezek a lányok reprezentálnák az összes jakartai egyetemistát, de többször ledöbbentem rajtuk. Eleve mind kijelentette, hogy ők nem jönnek fel a vulkánra, mert az iszonyat magas. Hozzáteszem, kellett menni felfelé, de körülbelül egy húsz percet, azért nem kellene ettől ennyire megijedni. Én mondtam, hogy tuti felmegyek, erre kettő vette a bátorságot, hogy megpróbálja, hátha meg tudja csinálni. Ahogy óvatosan kérdezgettem őket, megtudtam, hogy semmit sem sportolnak, és egyiküknek ez volt az első, a másikuknak élete második alkalma, hogy kirándult a természetbe, és egy hegyre tette a lábát. Elindultunk felfele, és jó sokszor megálltunk, de aztán megcsinálták, még ha le is kellett ülniük minden 15 méternél. 

A vulkán nagy élmény volt, hiába láttam már jópárat életemben, a Vezúvot, az Etnát, Santorinit úgy összességében, Lanzarotén a Timunfayát, és még pár kanári-szigeteki vulkánt. Mert itt durva hangeffektus volt, lehetett hallani, ahogy zúg a Föld belseje, és ahogy lenéztem, sárgán világított a kénköves pokol, szállt fel a füst belőle, és hát na, olyan volt, amilyennek egy aktív vulkánnak lenni kell.

Hanggal!

A tömeg viszont itt is iszonyatos volt, ismét mondanám, senki ne menjen ilyen helyekre húsvét hétvégéjén, hanem ha megteheti, inkább egy csendesebb hétköznapot válasszon. 

A vulkán után még egy helyen megálltunk fotózkodni, ahol csodás zöld volt minden, itt a természet már újra meghódította magának a lávát.

Hazafelé a programban benne volt az is, hogy megálljunk egy 107 méteres vízesésnél, mondanom sem kell, a lányok nem akartak ide már bejönni, mert egy teljes kilómétert kellett gyalogolni. Úgy voltam vele, hogy én meg letojom, én azért fizettem, hogy a lehető legtöbbet lássam, így elsétáltam egyedül a vízeséshez. Nem voltak sokan szerencsére, és ha nem vagyok ilyen fáradt, biztos nagyon élveztem volna, mert nagyon szép buja tájon át vezetett az út, orchideák nőttek vadon mindenfelé, és a vízesés is nagyon szép volt. Erősebb vízhozama volt, mint a másiknak, amit már láttam, és olyan szelet és esőt csinált, hogy messziről is éreztem, totál vizes lettem egy percen belül - de a harminc fokban nem bántam. 

Ezzel nagyjából vége is a jávai kalandoknak, holnap irány Bali :)