Mióta megérkeztem Temanggungba, beszéltünk róla, hogy megpróbálunk felmenni valamelyik vulkánra, hiszen akármerre néz az ember, mindenütt vulkánok vesznek minket körül. Az egyik, 3100 méter magasan fekvő, Sindoro névre hallgató vulkán mellett döntött aztán a túravezetőnk, H, aki egy igazi McGyver, nagyon leleményes és talpraesett. Hegyi túrákat szervez, villanyszerelő, életmentő, gyógynövény szakértő, és mindemellett ő vezeti ezt az angol önkéntes szervezetet. Például amikor fáztunk az eső miatt a túra alatt, behúzódtunk egy menedékbe, es ripsz ropsz rakott egy kis tüzet. De úgy általában ilyenek a helyiek, mindenki nagyon egyszerűen gondolkodik, mindenki amolyan megoldó ember, bármit megoldanak mutyival ügyesen, ők egyszerűen ehhez vannak hozzászokva. Nem hívnak szerelőt, hanem mindent megszerelnek, megépítenek, ledöntenek, elszállítanak egy motoron, épp mire van szükség.

Hatalmas túrára vállalkoztunk. Már ez az egész utazás kilépés a komfortzónából, muszlim kultúrába csöppeni hirtelen, ahol folyton kulturális különbségekbe botlunk. De ez a túra, na ez is egy hatalmas ugrás a komfortzónából kifelé. A terv az volt, hogy elmegyünk motorral a hegy tövébe, ott bérelünk valakit, aki felviszi a hátizsákokat az alaptáborba, mert a fiúk motorja nem bírta volna. Így is majdnem sétálnom kellett a motor mellett egy-egy meredekebb ponton :) Majd az alaptáborból egy 3-4 órás éjszakai túra várt ránk a vulkán közepéig, ott sátort vertünk és elvileg aludtunk volna reggel 1-2-ig, majd már a hátizsákok nélkül jött volna a csúcstámadás, újabb 3 órás túra, hogy a reggeli 5 órás napfelkeltére felérjünk. Utána pedig olyan 6-7 óra leereszkedni ismét az alaptáborba, és ennyi. Easy, ahogy H. mondta. 

Három hátizsák egy motorral, már meg sem lepődök ezen

Indulásra készen

A feltételes módot azért használtam, mert az előző napon persze elkapott minket az eső a már hagyományos vasárnapi rádióműsor után, ahol beszámoltunk az eddigi élményeinkről. Emiatt be kellett húzódnunk egy tető alá útközben, és konkrétan három órát dekkoltunk ott. Mert ha elindulunk, akkor szarrá ázok, amivel az a baj, hogy akkor nincsen száraz ruhám és cipőm a túrára, az esőkabátot pedig persze otthon felejtettük, ami belegondolva óriási felelőtlenség, mert igazából minden egyes nap esik az eső. Elvileg már vége lenne az esős évszaknak, viszont a globális felmelegedés már érezteti a hatását Indonéziában, és sokszor jóval tovább tart az esős időszak, vagy akár az egész év esős. Így aztán jóval később tudtunk csak elindulni, és olyan 6 körül értünk oda az alaptáborba, ami 1700 méter magasan fekszik.

Itt pár család lakott egy hegyi falu szélén, a hegyi életmentők és családjaik. Bőrszínük sötétbarna, picik és szívósak. Amikor fotót készítettek velünk (naná, hogy egyből jöttek ők is, hogy foto foto), ott röhögtek, hogy sámlira állnak, hogy ne legyenek annyival kisebbek, mint mi. Nagyon egyszerű körülmények között élnek, egy szobában él az egész család, paravánnal választják el a konyhát és a nappalit. Lavórokban mosnak, van egy kis gázfőző, a nappali pedig egy szőnyeg leterítve. A fürdőszoba egy pici betonhelyiség, amin átfolyik az eső, amikor éppen olyan az idő, és itt mindig olyan az idő. A szegénység ellenére persze egyből teával kínáltak minket, és amikor visszaértünk, éhesen, fáradtan, koszosan, egyből beinvitáltak minket, hozták a forró teát és persze a krumplijukat is megosztották volna velünk. Emellett pedig nem lehet lemosni az arcukról a széles mosolyt sem. Egyikük egy nap ötször tette meg azt a távot föl-le, amit mi lényegében 10-12 óra alatt, hogy lehozzon pár túrázót, amikor erdőtűz volt pár éve, és kettőt konkrétan a vállán hozott le állítólag, egyszerre. Olyanok nekem ők, mint az Everest sherpái.

Az egyik hegyi életmentővel 

Nagyon izgatottak voltunk, mert éjszaka túrázni, hát az valami nagyon fura, sose csináltam, féltem tőle rendesen, főleg, hogy nem csak a második szakaszt kellett sötétben megtenni, hanem az egészet a késés miatt. Mindezt fejlámpával, sötétben, az egész cucc a hátunkon, sátor, túrafőző, étel, víz két napra, matrac, hálózsák. Az út pedig elég nehéz volt, meredek, csúszós. Az első szakasz nagyon csúszós volt, egy teaültetvényen vágtunk át egy kis ösvényen, én konkrétan estem-keltem, mert a cipőm nem igazán hegyi túrára való. Utána átcseréltem a túraszandálra, az már valamivel jobb volt, de így is nagyon küzdöttem. Utána dzsungel szakasz jött, majd nagy köves szakasz, kisebb köves szakasz, de ami mindben közös volt, hogy csúszós volt és meredek. Viszont majdnem telihold volt, és ahogy felfelé emelkedtünk, gyönyörű látvány volt lenézni. A sötét völgyeket fehér felhőtakaró lepte be, ki lehetett venni a körülöttünk lévő hegyek sziluettjét.

Az éjszakai látvány

Végre este 10:30 körül felértünk a hegy közepére két és fél óra túra után. Felállítottuk a sátrat, főztünk instant tésztát, ami forró volt és tápláló. Viszont mindezzel annyi idő ment el, és a sátor is olyan dőlésszögben feküdt, hogy inkább csak röhögcséltünk alvás helyett, azzal az érzéssel, hogy bármikor lecsúszhatunk a hálózsákkal a sátor végébe. 

Nem egész egy óra alvás után kelés volt, kávé, reggeli, és olyan három körül végre elindultunk, miután összepakoltuk a legszükségesebbeket a csúcstámadáshoz. Elég volt egy hátizsák innentől, vízzel, étellel, a télikabátokkal, amiket kölcsön kaptunk, mert ki gondolta volna, hogy kell ilyesmi az egyenlítő vonalán. H. természetesen végig ragaszkodott hozzá, hogy ő hozza a hátizsákot, amit nem is nagyon bántam. Felfele kóvályogva a még meredekebb szakaszon azon morfondíroztam ismét, hogy normális vagyok-e, de megnyugtató volt, hogy találkoztunk másik túrázókkal is az éjszaka közepén. Ismét dzsungel, szavanna, nagy köves és kis köves szakaszok váltogatták egymást, és sokszor négykézláb másztunk felfele a még mindig csúszós és (nekem) nagyon nehéz terepen. Ahogy közeledtünk a csúcshoz, időnként felénk fújta a szél a vulkán kénszagú füstfelhőjét, ami meglehetősen bűzölgött.

Amikor felértünk, már derengett némi világosság, és hát a látvány, na az megérte. Nagyon tiszta volt az idő, el lehetett látni egészen a tengerig, és körbe-körbe mindenféle vulkánok magasodtak.

Amikor a vulkán füstje beleszáll a napfelkeltébe...

Mi a télikabátban és minden egyes réteget magunkra véve is fagyaskodtunk a 3100 méteres magasságban, ettünk és próbáltunk pihenni, persze a szokásos fotózás után. Körbe is néztünk a vulkán tetején akkor már, elmentünk a kráterig, lenéztünk, de csak a bugyogó sistergést hallottuk és a füstöt láttuk. 

Lefele körülbelül ugyanannyi idő kellett, mert nagyon csúszott minden, minden egyes lépést meg kellett gondolni. A sátorig valami nagy jókedvvel értünk el, valószínűleg a szervezetünk elég sok adrenalint és endorfint termelt, hogy feledtesse a fáradalmakat és az alvás hiányát. De bármikor leültünk, két percen belül aludtunk, mindenféle álmok keveredtek egyből a valósággal.

Csak lecsukom a szemem egy pillanatra...

Ereszkedés lefele

A sátorbontás utáni szakasz már nagyon nehezen ment, elfáradtam teljesen, főleg az alváshiánytól szenvedtem. Rengetegszer csúsztam el a hátizsákkal, és hát nem egy akurvaéletbe csúszott ilyenkor ki a számon. Igyekeztünk sietni, úgy tippeltük, hogy dél körülre lenne jó leérni, mert akkor jön az eső, de hát sajnos nem, korábban érkezett, 11 után először szemerkélni kezdett, amitől még csúszósabb lett minden, úgyhogy behúzódtunk a következő menedékházba. Ahogy odaértünk, már csak olyan fél-egy órára az alaptábortól esni kezdett, mintha dézsából öntenék, itt volt, hogy H. tüzet rakott nekünk, mert a fáradtságtól már a télikabátban is fáztunk. Aztán ahogy elcsendesedett az eső, újra nekiindultunk, csak érjünk már végre vissza és mehessünk pihenni és inni valamit. Aznap este mondanom se kell, 12 órát aludtunk, és így is az ébresztőórára keltünk fel. 

Nagyon kemény volt, szerintem életem legnehezebb túrája, de természetesen megérte a szenvedést, mert a látvány fentről, és a tény, hogy erre is képesek vagyunk, hát az mindent feledtet.