Gili Trawanganon a kis mérete ellenére rengeteg búváriskola található, így a következő kérdés az volt, hogy melyiket válasszam. Mivel az előző tapasztalatom a Fun Dive iskolával nem volt olyan fun a neve ellenére, ezúttal jól körülnéztem a tripadvisoron és átböngésztem pár értékelést. Leszűkítettem háromra, amik mind 4 perc sétára voltak a szállásomtól, kizártam a másik párat, jó kritikával, amik 15 perc sétára estek, majd leültem ezekkel szemben, és aztán találomra és szimpátiára kiválasztottam a Blue Marlin nevű iskolát. Az árral nem volt érdemes foglalkozni, mert az egész szigeten egységes az ár mindenhol.

Whitetip reef shark - Fehéruszonyú szirtcápa

Moray Eel - Muréna 

Besétáltam hát a Blue Marlinba, elmondtam, mit akarok, kitöltettek velem jópár papírt, köztük az egészségügyi kérdőívet, és szigorú tekintettel elmondták, hogy ha valamelyik kérdésre is igennel válaszolok, akkor elküldenek orvoshoz. Ez tetszett, legalább komolyan veszik. Nekem az egyetlen kétségem a fülem volt, mert az sokszor begyulladt gyerekkoromban, meg azért torokgyulladásom van úgy évente, ki tudja hogy ez vajon számít vagy sem, be kellene-e vallani, vagy sem. Aztán nyílván nem jelöltem be a papíron, mert úgy voltam vele, hogy szerencsére most nem vagyok megfázva, és ha nem tudok kiegyenlíteni a víz alatt, akkor nem megyek mélyebbre és pont. Ha folytatom a búvárkodást, akkor úgyis el kell mennem szakorvoshoz, majd ott átbeszélem vele ezeket a dolgokat.

Green Sea Turtle - Levesteknős  

Egyből átadták a tankönyvet, és délutánra kaptam időpontot, amikor visszamehetek megnézni az első két videót a tanteremben. 3-kor megjelentem, és a boltban ott várt már a jövőbeli buddym, azaz a tanuló- és búvártársam, akivel innentől együtt készültünk a vizsgára, akivel vállt vállnak vetve kellett merülnünk, és akivel felelősök voltunk egymásért innentől. Nagyon nagy szerencsém volt vele, mert tökéletesen megértettük egymást, Lukas nagyon vidám és pozitív volt, lelkes és felelősségteljes. Lényegében négy napon át együtt voltunk, így tényleg nem mindegy, hogy kivel kerül össze az ember, nem beszélve arról, hogy ha bénázik, akkor nehéz a víz alatti feladatokat együtt megcsinálni. Leültünk megnézni a videókat, megválaszoltuk a tesztkérdéseket, átbeszéltük, amiket nem értettünk, és ezzel vége volt a nulladik napnak.

A buddym és én

Másnap reggel 8-kor kezdtünk, itt derült ki, hogy ki lesz az oktatónk. Két oktatót kaptunk, Jonast, egy fiatal német srácot, és Sebastiant, egy tapasztaltabb francia srácot. Mindegyik mögött több év búvárkodás állt, Seb hét éve oktat, Jonas frissen végezte el az oktatói kurzust. Mindketten szuperek voltak, nagyon türelmesek, kedvesek, jó hangulat volt az órákon; a professzionalizmust szépen kombinálták a humorral, jókat nevettünk, amikor például a medencében kellett a snorkel képességeinket gyakorolni, és kacsaként lebukni, csak a testsúllyal és nem használva a kezünket, lábunkat, hát nekem inkább lett elsőre valami fura bukfenc a dologból, nyílván már én is röhögve jöttem fel a víz tetejére – de ez volt a jó, nem félve tanultunk, hanem kísérletezgetve, próbálgatva a dolgokat. Ha nevet az ember, belemegy a víz a maszkjába, és szerencsére elég sokszor előfordult ez is, így sokat gyakoroltam a maszk ürítését. Másik emlékezetes pillanat az volt, amikor várnunk kellett Lukasszal valamire, mi teljes felszerelésben a medence alján voltunk, és hogy elüssük az időt, elkezdte a makarénát táncolni. Jellegzetes mozdulatok, az ember egyből felismeri, és ugyan én csak félig-meddig tudtam a koreográfiát, szépen megtanultam odalent és eltáncoltuk párszor.

Itt egyszercsak szembejött ez a bébi teknős :)

5 méteren a biztonsági megálló, ütjük el az időt, mielőtt letelik a három perc, gyakoroljuk a lebegést, Seb pózol, Jonas szemmel tart minket

Az első nap az előző napi videó alapján megválaszolt kérdéseken mentünk át, átbeszéltük, ami nem volt tiszta, majd a medencében gyakoroltunk. Az egyik legfontosabb dolog az állandó légzés, hogy a különböző nyomás ellenére is folyton kiegyenlítsük a tüdőt (ezt például nem mondták el az első helyen), és megtanulni, hogyan lebegjen az ember egy szintben, hogyan emelkedjen vagy merüljön kontrolláltan. Elkezdtük a medencében gyakorolni a lebegést, valamint olyan feladatok voltak, mint például a maszk kiürítése a víz alatt, ha telemegy levegővel, vagy eljátszani, hogy oxigén nélkül maradtam, és átállni a buddy vészhelyzetre való levegőcsövére. Megtanultuk ellenőrizni és össze- és szétszerelni az egész felszerelést, ami elsőre jó nehéznek tűnt, annyi mindenre kellett figyelni. Az intenzív délelőttöt aztán egy délutáni merülés követte, ami persze nagyon izgalmas volt. Először tapasztaltuk meg, hogyan pakolunk be a hajóra, hogyan kell onnan kiugrani a vízbe, utána hogyan merülünk le… az első merülés rögtön 50 perc volt, a Turtle Heaven nevű helyen, ahol láttunk is jópár óriásteknőst, ott úsztunk velük, egyszer még le is kellett állnom, mert a teknős útja látszólag keresztezte az enyémet. Itt újra el kellett mindent próbálnunk, amit aznap tanultunk, le kellett venni a maszkot, majd visszatenni víz alatt, átállni a buddy levegőjére, nézni a mélységet és a hátralevő levegőnket és még sok mindent.

Remek élmény volt, és maga a hajó is egy csoda volt, a kötelező névsorolvasás, a hurrázás, a tapsolás, ahogyan együtt örült az összes csapat; mi, akik először merültünk a kurzus keretein belül, a másik csapat, akik egy nappal előttünk voltak az Open Water képzésen és akiknél izgulva-ámulva nézhettük, hogyan hajtják végre a buddy ellenőrzést, hogyan veszik fel az ugráshoz a pozitúrát, majd csobbannak bele a vízbe tökéletes szinkronban. Valamint ott volt a többi búvár, akik csak merülni jöttek, vagy éppen valamilyen emeltebb szintű képzésen vettek részt.

Az első nap ezzel még nem ért véget, még három videó várt ránk, amiket meg kellett néznünk és megválaszolni a témákhoz tartozó kérdéseket. Teljesen kipurcantunk, kereken 12 órán át tanultunk és gyakoroltunk aznap.

Másnap ismét medencés gyakorlattal kezdtünk, és mint kiderült, a pár, aki előző nap próbamerülésre jött velünk, szintén el akarta végezni a kurzust, így ők is becsatlakoztak hozzánk a medencébe. Mivel volt kis különbség így az ő tanmenetükben és a mienkben, félig-meddig közösen csináltuk a feladatokat. Elég kemény medencés nap volt, le kellett úszni kezdésnek 300 métert, hogy lássák, tudunk úszni. Utána lebegni kellett a medencében 10 percig, ami nekem nagyon nehezen ment, sose maradtam fent a vízen a medencében, ez genetika, így aztán telefújtam teljesen a tüdőmet, kicsiket lélegeztem és így ugyan a lábam lesüllyedt, valamennyire fent maradtam. A végére viszont teljesen elgémberedett a nyakam, egy szenvedés volt, alig vártam, hogy leteljen a tíz perc. Utána mindenféle más gyakorlat következett, már a búvárfelszerelésben: levenni a szemüveget, úgy tenni egy kört a medencében; kontrolláltan 9 métert megtenni levegővétel nélkül, hatékony lábtempóval, hogy imitáljuk, ahogyan levegő nélkül feljövünk a felszínre; imitálni, hogy nem záródik a levegőcső rendesen, és kiáramlik az összes levegő gát nélkül, és lényegében mindenféle vészhelyzetet végigvettünk, hogy lássuk, szinte mindent meg tudunk oldani a víz alatt, és hogy tudjuk, milyen helyzetben mi a tökéletes procedúra, amit követnünk kell.

Feladat: elfogyott a levegő, és a társunk levegőjére kapcsolódunk, majd felmegyünk a felszínre - az oktatók lentről kísérik, hogyan hajtjuk végre

Feladat: iránytű használata a buddyval, egyikünk az irányt nézi, a másikunk a távolságot

A zászló felfújásával tudjuk a hajónak jelezni, hogy jöjjön értünk

Megtanultuk szétszedni a BCD csövet és összerakni víz alatt, ami elég nehéz volt a nyomás miatt, valamint gyakoroltuk az egész mellény levételét, a palack rögzítését víz alatt magunknak és a társunknak. Még olyanokat is gyakoroltunk, hogy mi a teendő, ha a társunk lába begörcsöl vagy elfárad és nekünk kell a felszínen vontatni. Utána volt körülbelül egy fél óra szünet ebédelni a délután két órás merülés előtt, gyors ebéd, aztán visszavenni a wetsuitot, összeszerelni a felszerelést, felvinni a hajóra, ellenőrizni mindent. A víz olyan 30-32 fokos, ami nagyon melegnek hangzik, de nagyon gyorsan lehűti a 36 fokos testhőmérsékletünket. Ha nagyon lehűl valaki, és remegni kezd, akkor ott nincs mese, fel kell menni és befejezni a merülést. Az első két alkalommal elég hamar eljutottam oda, hogy fáztam a víz alatt, ha nem is vacogtam, így a következő alkalommal kértem egy vastagabb wetsuitot. Mivel nem volt, így aztán egyszerű volt a megoldás, két wetsuitot vettem fel, így már a 3 mm-es helyett egyből 6 mm volt, plusz légréteggel – pont elég volt a merüléshez, melegem így sem volt.

Merülés

A második merülés elég kellemetlenül indult. Amint beugrottunk a vízbe, a hajó elment, hogy másokat más helyen dobjon ki, és a frissen becsatlakozott párból a lány elkezdett kiakadni, pedig nem voltunk messze a parttól. De nem volt se kötél, se hajó, se semmilyen referencia pont, és úgy tűnik, ettől bepánikolt. Elkezdte kiabálni, hogy ő nem akar lemenni, ő aztán nem akar merülni, stb, mi meg csak néztünk egymásra, hogy wtf. A párja egy szót sem szólt, nem nagyon támogatta, lehet hogy őneki meg a hiszti volt sok, mindenesetre Seb nyugtatgatta 10 percen át, mire a lány hajlandó volt lemerülni. Én megértem a pánikot teljesen, de ebben a helyzetben inkább arról lehetett szó, hogy a lány egyáltalán nem akarta a tanfolyamot elvégezni, félt, a pasi meg rákattant a búvárkodásra előző nap, és aztán a lány úgy állt neki a búvártanfolyamnak, hogy utálta az egészet. Ilyenkor van az, hogy ha nem akarod, ne csináld és ennyi, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha az emberek nem csinálnának olyan dolgokat, amik a legmélyebb meggyőződésük ellen van. Mindenesetre ez egy kicsit elcseszte a merülésünket, ott tököltünk, hogy akkor most mi legyen, mire mi lemerültünk hárman Jonasszal, Seb meg győzködte, nyugtatgatta odafent a lányt. Elkezdtünk csinálni pár dolgot odalent, de Jonas se tudott teljesen ránk figyelni, közben azt nézte, hogy mi történik odafent, lesz-e ebből merülés vagy sem. Aztán amikor végre lejöttek a víz alá, akkor tudtuk elkezdeni a feladatokat. Maga a merülés szuper volt megint, bár két nagyobb bakink is volt. Én egyszercsak felszálltam, mint a győzelmi zászló, és hiába próbáltam a tüdőmmel kontrollálni a mozgásomat, az édeskevés volt, de szerencsére egy kis levegő kieresztéssel szépen visszaszálltam. Ugyanez történt Lukasszal is egy ponton, pont, amikor jött egy hajó és elhúzott felettünk. Ő nem vette észre, mi jeleztünk neki, mint az őrült, hogy szálljon lejjebb, hajó, és Seb szerint két méterre volt a felszíntől, amikor elment felette a hajó a propellerével – Lukas, talán jobb is, semmit se vett észre, csak a parton értesült mindezekről, amikor elmondtuk neki. Merülés után kiértékeltük az előző napi elméletet és a gyakorló kérdéseket, már teljesen fáradtan, kipurcanva.

Egyeztetés 

A harmadik nap a vizsgával indult. Az első kérdőíven 50 kérdés volt, amit meg kellett válaszolnunk, ez még nem a vizsga volt, hanem a belépő a vizsgára. Egyetlen egyet rontottam el, nagyon örültem, újra átbeszéltük a kérdéseket és a kétségeket, aztán megkaptuk a vizsgakérdéseket is. Ezek sokkal nehezebbnek tűntek, vagy csak elfáradtunk már a koncentrálástól, de aztán ez se lett rossz, három kérdést rontottam, így a 94 %-os eredménnyel szépen átmentem, a minimum azt hiszem 75 % volt. Hátra volt viszont még két merülés, ahol ismét végre kellett hajtanunk pár gyakorlatot. Rögtön az első a vészhelyzetben felszínre úszás volt, hogy még akkor gyakoroljuk, amikor nincsen sok nitrogén a szervezetünkben, lementünk olyan hét méterre, és onnan kellett folyamatosan kifelé lélegezve a felszínre úszni. Nem volt könnyű, hamar elkezdett a tüdő ellenkezni, jött a szúró légszomj, de sikerült szerencsére egy levegővétellel és megfelelő tempóval a felszínre jönnöm.  Akinek nem sikerült, az csinálhatta újra, de éppen ez a lényeg, hogy megtapasztaljuk ezeket a dolgokat, tudjuk, mikre képes a szervezetünk. Gyakoroltuk a hoovert (lebegést), amiről nekem mindig a dzsin jut az eszembe az Aladdinból, mert körülbelül törökülésben és karba tett kézzel kell vízszintesen lebegni, se fel, se le nem elmozdulni. Ez se könnyű, nagyon könnyen el lehet sodródni valamilyen irányba, de úgy nagyjából ment, bár nehezemre esett törökülésben maradni. Levettük a szemüveget és visszavettük, aztán felfele jövet eljátszottuk, hogy elfogyott a levegőm, és át kellett csatlakoznom a buddy emergency levegőjére.

Jonas ellenőrzi, hogy minden rendben van-e velünk

Délután még egyet merültünk, hogy meglegyen a negyedik hivatalos merülésünk is, ahova már egy profi fotós is csatlakozott hozzánk. Gondolom mindenki él a lehetőséggel, mert nem került sokba, és mégis, így meg van örökítve az élmény, lehet mutogatni. Itt még egy iránytűs navigációs gyakorlatot kellett elvégeznünk, a maszkot századjára is megtöltöttük vízzel és kiürítettük – ami annak idején Amedben a para volt, azt itt csodálatosan megtanították, hogy olyan rutinnal ürítettem a végén a szemüvegemet, hogy csak na. Az utolsó két merülésen már nagyon jól éreztem magam, úgy éreztem, tökéletesen ura vagyok a helyzetnek, a mozgásomnak, tudtam figyelni a mélységre, a levegőmre, a buddymra, a halakra, a korallokra és tudtam élvezni az egészet. Persze Jonas és Seb próbált trükközni, lementek 18 méter alá, amikor olyan helyen voltunk, hogy vajon vakon követjük-e őket, vagy tudatában vagyunk, hogy hány méteren járunk. A társamat megrángattam egyszer, amikor én 17,5 méteren voltam, ő meg valahol alattam, hát igen, upsz, ez kicsit mélyebb lett neki, mint 18.. utána megegyeztünk, hogy aki 18 alá megy, az fizeti a sört mindenkinek – érdekes módon innentől senki se hibázott.

Várjuk a hajót, hogy felszedjen minket

A fotós pont a legjobb merülésre jött velünk, mert nagyon gazdag volt az élővilág, és ami nagyon ritka, egy cápát is láttunk, nem csak teknőst, ami szerencsére olyan gyakori itt, hogy már nem is olyan nagy szám, igazából minden merülésnél láttunk teknőst. Volt még ezer féle hal, a nevüket sem tudom, utána mindig hosszasan írjuk a búvárnaplóba, hogy miket láttunk aznap, lelkesen keresgéljük a guglin a fotókat, hogy azzal is beazonosítsuk az állatokat - erről még sokat kell tanulnom. 

Amikor az ember próbál beleúszni a képbe, hogy rajta legyen a teknőssel

Amikor vége lett az utolsó merülésnek, óriási hullámok vártak minket a felszínen. Alig kászálódtunk vissza a hajóba, már el is kezdett szakadni az eső, csodaszép volt, ahogyan szeltük a vizet és közben ömlött a trópusi eső ránk, hullámzott a tenger…  Vállunkra vettük a búvárfelszerelést a kikötőben, ott caplattunk mezítláb vissza a búvárközpontba, miközben a turisták behúzódtak a bárok teteje alá az eső elől – hát igen, búvárkodás után nem zavaró az eső. Este megkönnyebbülve mentünk el ünnepelni, mert igen, Gili T amúgy partisziget, minden nap másik szórakozóhely van nyitva hajnalig – mindez nem segített a pihenésben, amikor közeli hely volt soron, akkor hajnali négyig azt hallgattam a szobámban. Apropó, alvás, szigorú szabály Indonéziában, hogy az ember ne vigyen félig megevett Oreot a szobájába. Amedben a hangyák estek neki, itt meg egyik éjjel arra ébredtem, hogy zörög a csomagolása, zörög, felkapcsoltam a villanyt, nem láttam semmit, de abbamaradt a zaj (mondjuk az ágyból nem mertem kimászni). Ezt eljátszottuk úgy négy-ötször, amikor már egyértelmű volt, hogy ez így nem oldódik meg - nagyon szerettem volna visszaaludni és hogy bárki is volt ott, menjen ki magától, para volt ez így az éjszaka közepén. Kimentem a szobából, hátha valaki még van ébren, hát persze senki... na jó, akkor visszamentem a szobába, és még láttam az egér fenekét, ahogyan kimászott oldalt a szobából. Kitettem az Oreot a folyosóra, biztos ami biztos, érdekes módon eltűnt reggelre – hát nem tudom, hogy jó ötlet volt-e elvinni, én nem nyúltam volna hozzá... de akárki is vitte el, nem kérdezett meg.

De visszatérve a búvárkodásra, nagyszerű élmény volt, egy új világ nyílt meg előttem ezzel. Alig várom, hogy kitalálhassam, hova menjek legközelebb búvárkodni, mielőtt elfelejtem mindazt, amit megtanultam... Büszke vagyok arra, hogy már két helyen is megkérdezték, hogy búvárkodom-e: az egyértelmű jel a karomon látszik, ahogy a wetsuit vonaláig barnul csak le az ember karja :D