Nehéz már visszaemlékezni, hogy mire is számítottam, mielőtt elindultam volna az egy hónapos vakációra. Izgultam, mint egy elsőbálozó, néha elgondolkoztam, hogy nem vagyok normális, egyedül nekiindulni egy vadidegen országba ooolyan nagyon messze, és ha valami történne velem, akkor az nyílván azt bizonyítaná, hogy nem érdemes kimozdulni a megszokott kis életünkből, nem érdemes új kalandokba bocsátkozni, mert az ember azzal csak kihívja maga ellen a sorsot. Aztán megszólalt mindig a fejemben a kiváncsiság, a kalandvágy hangja, és elhallgattatták az aggódást, mondván, hogy ennyi erővel a fejemre eshet egy tégla otthon, és az életben soha semmire nincsen garancia, viszont az élmények, amiket megéltem, átéltem, az már az enyém, azt már senki sem veheti el tőlem. Nagy közhely, de igaz. 

Életem egyik legnagyszerűbb egy hónapját töltöttem Indonéziában. Miért? 

Elsősorban nem árulok zsákbamacskát, nyaralni jó. Az ember azt csinál, amihez kedve van, azzal bandázik, akivel kedve van, akkor kel fel, amikor akar és akkor megy aludni, amikor csak akar. Holnap tovább álljak egy másik helyre? Hát jó, akkor foglalok egy szállást öt perc alatt és kész, el van intézve, ezen kívül már csak élveznem kell az utazást magát, az új hely színeit, szagait, az emberek temperamentumát. Az önkénteskedés ideje alatt persze ennél jóval kötöttebbek voltak a mindennapok, de ott nem tudom eléggé hangsúlyozni, mekkora ajándék, hogy a helyiek maguk közé fogadtak és mindenről, de mindenről olyan szeretettel gondoskodtak, mintha családtag lennék. 

Mi csak Pocahontasnak hívtuk ezt az elbűvölő lányt, aki többször meghívott minket magához, elmesélte az életét, és természetesen mindig mosolygott

Ide kapcsolódik a másik nagy ok, ami miatt ennyire megszerettem Indonéziát: az emberek. Ez nagyon szubjektív, de amikor Kubában jártam, nem tudtam kilépni a két lábon járó pénzeszsák szimbólumából és a helyiek egyáltalán nem miattam közeledtek, hanem azért, mert pénzt, hasznot reméltek tőlem. Szerencsére ennél sok jobb tapasztalatot is hallottam, de nekem ez lett a tapasztalat, ez égett belém, ha Kubára gondolok. Szép ország, nagyon furcsa kultúra, ahogyan a hazai kommunizmus keveredik a trópusi diktatúrával, de az emberek nekem oly távoliak, pedig még a közös nyelv is megvolt, a spanyol. 

Ezzel szemben az indonézek, főleg a jávai emberek nagyon a szívembe lopták magukat. Először is, a hiedelem, hogy mindig mosolyognak, hát az igaz. Elmesélik életük legnehezebb élményét, és közben végig vigyorognak, eltűnnek a szemek a vigyorban, elővillannak a kusza fogak - és én nem értem, hogyan tudnak szívből mosolyogni, miközben hallgatom a történeteiket.  Hatalmas a szegénység, kevés a lehetőség, sok a nehézség, és mégis, mosolyognak. Azért, mert ha már egyszer élhetnek vidáman, miért is ne tegyék, az nem változtat semmit sem az életszínvonalukon, sem az anyagi helyzetükön, de az életminőség, az egészen más, főleg hogy körülöttük is mindenki mosolyog. 

Rengeteg élmény ért ez az idő alatt, olyan dolgokat láttam, hallottam, amik gazdagabbá tesznek. Sok mindent befogadtam, amit soha nem fogok megérteni az európai agyammal. Például amikor kocsival megyünk valahova, láthatjuk az utakon az "önkénteseket", akik segítenek a forgalmat terelni lepkehálóval a kezükben, amiben a jattot gyűjtik. Ezek az emberek valóban maguk találták ki, hogy akkor én ma kimegyek és irányítom a forgalmat, ami a nagy káoszban néha nem árt, de európai fejjel teljesen feleslegesnek látom, hogy ha munkálatok vannak az úton, akkor legyen még ott három fickó, aki kalimpál a karjával, és ezért még ráadásul pénzt is kér. A hatékonyság európai érték, Indonéziában tojnak rá. És amin mindig meglepődők, hogy a minimálbéren tengődő barátaim teljesen természetesnek veszik, hogy odadobnak egy kis aprót, és nem mérgelődnek, hogy a pasi miért nem megy el rendesen dolgozni, mint ő maguk. Nincs meg a dögöljön meg a szomszéd tehene hozzáállás. 

Imádják a macskákat, félnek a kutyáktól

Másik nagy furcsaság a férfiak és a nők helyzete. Jáva többségében muzulmán sziget, ami erősen meghatározza a sziget képét. Reggel négykor szólal meg először a mecset, és hogy mindenki jól hallja az imámot, minden tömbben hangszórok közvetítik az éneket - legnagyobb örömömre. Amikor végre visszaalszom, a legközelebbi ébresztés 6 körül jön, akkor kezdődik a következő ima. Feltűnt, hogy a férfiak töltik meg többnyire a mecseteket, a nőket ritkán láttam, ahogyan a legszebb ruhájukban elmentek volna imádkozni. Amikor a környéken meghal valaki, akkor együtt imádkoznak jó két hétig a szomszédok - de ismét csak a férfiak mennek. 

Mr. Tu és öccse

Mindezek a különböző szokások még elfogadhatóak, különösen, hogy látom, ugyanúgy tanulnak és dolgoznak a férfiak és nők, ebben nincsen talán olyan nagy különbség (valami biztosan van, de ez még Európában is így van). Volt viszont egy szituáció, ami nagyon meglepett, otthon teljességgel elképzelhetetlen lenne. Egyik srácnak gondja volt a főnökével, már egy ideje húzódott a dolog, mire jött a megoldás, amikor már látszott, hogy önállóan nem ért el javulást: Hardi, akinek semmi, de semmi köze a munkahelyéhez, csak az idősebb barátja, bement a srác munkahelyére, és szépen a tea és száz cigi mellett elbeszélgettek, megbeszélte a fiatalabb srác gondját a női főnökkel. Ez olyan, mintha egyik barátom nem jönne ki a főnökével, így én bemegyek a főnöke irodájába és szépen átbeszélem vele, hogy s mint. Utána mindenki nagyon elégedett volt, a fiatalabb srác is, Hardi is és a nő is. Mi meg csak lestünk, ahogy vártunk rájuk, hogy ez de fura! Hatalmas a szociális összetartás, mindenki a tradícionális családmodellt folytatja, korán megházasodik és jönnek a gyerekek. A családok összejárnak, ahogyan a szomszédok és a barátok is, és ha kell segítik egymást, akár a már elmondott szélsőséges beavatkozással is. 

Buszdekoráció

Sakkparti

Egyik első számú erény a vendégszeretet. Mi Marie-val Mr Tu házában laktunk, így teljesen normális volt, hogy a srácok ott lógnak reggeltől estig és ott reggeliznek, kávéznak, teáznak, ebédelnek, vacsoráznak, attól függően, hogyan alakult a programunk. Én sokszor már mentem volna aludni, de ők még mindig ott kávéztak a verandán Mr Tuval és beszélgettek kedélyesen. Viszont amikor Hardi, a csapat házas alfahímje nem tudott jelen lenni, akkor illett a srácoknak korábban hazamenni, hiszen nőtlen fiatal férfiakat nem fogadhattunk hajadon hölgyekként. Wtf, gondoltuk Marieval, de mivel nem akartunk gondot sem a srácoknak, sem Mr Tunak, befogtuk a szánkat. 

A veranda, ahol az első két hetet töltöttem

Viszont Hardi többnyire ott lógott, velünk. Reggeltől estig, többnyire 8 körül már ott volt, és nem nagyon ment haza éjfél előtt. Eleinte magyaráztuk neki, hogy de nem kell velünk lógnod, tölts időt a családoddal, a gyerekeiddel, de aztán rájöttünk, hogy hiába beszélünk, valószínűleg ez csak nekünk fura, hogy zéró időt tölt a családjával, mert nem feltétlenül szokás. Sokszor valami számunkra láthatatlan fal húzódik meg a férfiak és a nők között, és nem mindig értem, hogy mikor mi lapul a háttérben. A férfiak jöttek, hogy rajta legyenek a fényképen, a feleség már nem. A férfiak mind a verandán esznek velünk, a vendégekkel, a feleség külön, vagy a gyerekekkel vagy egyedül bent. A férj nincs otthon, hogy időt töltsön a gyerekeivel vagy a családjával, mert a külföldiekkel lóg, és azt gondolja, hogy ezzel lesz társadalmilag megbecsült, akire felnéznek a gyerekei, nem pedig az együtt töltött idővel. Sok sok furcsaság, amit nem értek, de annyira más kultúra, hogy sokszor ha rákérdeztem is a dolgokra, nem tudtam mit kezdeni a válaszokkal. Viszont mindezek ellenére egyáltalán nem láttam macsiszta társadalomnak, mert Mr Tu egyedül vitte a háztartást, hiszen a felesége gyereket várt, sok vezető pozíciót nők töltöttek be az iskolában is. Nem ítélhető meg feketén-fehéren, de nagyon más.