Két napja vegyes érzelmekkel hagytam magam mögött Temangungot. Egyrészt mehetnékem volt már, hogy új helyekre jussak el, megnézhessem Balit, eljussak végre beachelni egy kicsit ebben a hőségben. Másrészt viszont megszoktam a helyet, biztonságos volt, és furcsa érzés töltött el, hogy valószínűleg nem látom többet ezeket a srácokat, akikkel állandóan együtt lógtunk 12 napon át. Az önkénteskedés alatt a nyugati ember számára elég nehéz feladatunk volt: néha semmit sem csináltunk órákon át, és a napok megszervezése teljesen a mi hatáskörünkön kívül esett, mi Marie-val mindig csak sodródtunk az eseményekkel lényegében. Az otthoni mindennapokban hozzá vagyunk szokva, hogy minden információ a rendelkezésünkre áll, hogy mi vagyunk az életünk irányítói, és először nehéz átállni, elengedni a gyeplőt, és hagyni, hogy mások intézzenek mindent. De aztán át lehet kattanni, nekem is sikerült a végére; amíg a búcsúvacsorára a hamis gulyást készítettem (elég szar lett, se pirospaprika, se elég bors, se marhahús, de teleszórtam csiliporral, így méregerős lett, de a helyieknek ízlett), addig a fiúk tökéletesen megszervezték még az elutazásomat is, csak beállítottak a jeggyel, megvették nekem, amiket éppen be akartam szerezni, és elintézték, hogy másnap ki visz ki a buszállomásra. Nagyon jó dolgom volt tehát, igazi jótét lelkek ezek a srácok, nehéz volt hátrahagyni őket. Főleg azzal a tudattal, hogy nekik lehet, hogy soha nem adatik meg, hogy utazzanak, hogy világot lássanak, csak rajtunk keresztül teljesíthetik ki ezt a vágyukat. Minimálbéren él itt az emberek nagyja, ami körülbelül havi 70 eurót jelent. Ebből lehetetlen félretenni az útra vagy repülőjegyet venni, nemhogy összegyűjteni azt a néhány ezer eurónyi összeget, aminek a számlájukon kell állnia ahhoz, hogy megkapják a vízumot. Ráadásul az arabos csengésű nevek is hátrányt jelentenek a vízumhoz, fél a világ a terrorizmustól, a legbiztosabb az, ha szigorúan korlátoz...

Útrakeltem, vissza Jogjaba (=Yogyakarta), és nagy élvezettel vetettem bele magam a nagyvárosi élvezetekbe, mint például meleg zuhany, saját szoba, légkondi, rendes wc (bár már teljesen megszoktam a helyi guggolóst), mosás (a korábbi hidegvízben kicsit megdörzsölöm helyett rendes szolgáltatás, kb 1 euróért). Mindezeket még valami koronázta meg, hogy ennyi idő után először jártam turistás helyen, és ittam sört újra. A muszlim kultúrában nem nagyon dívik az alkohol, így csak a turista helyeken lehet kapni elvétve, bár korábban a srácok helyi indonéz bort is szereztek volna nekünk valahogy kéz alatt, ha nagyon szerettük volna.

Maga a város nagyon kis aranyos, egyszintes házak, kis kertvárosi utcácskák váltják a nyüzsgő belvárosi vásárlóutcát, ahol a batikolt ingeket, anyagokat árulják a szokásos street fooddal együtt.

Három főbb látványosság lett volna, amit meg akartam nézni, de ebből kettő fért bele az itt eltöltött napba.

Borobudur egy buddhista templom, amit 1200 évvel ezelőtt építettek, és abszolút az ezt látni kell kategóriába esik. Prambanan pedig egy hindu templomegyüttes, gyönyörű legendával.

Mindegyik kívül esik a városon, így a belvárosban lévő és korán záró Szultán Palotájára már nem volt idő sajnos. Mivel mindenki ezeket a helyeket akarja megnézni, így óriási business épült a turisták fuvarozására, így a viszonylag drágának számító belépők és fuvar kifizetése után teljes szolgáltatást kap az ember. Drága alatt olyan 35 eurót értek, ami otthon nem olyan nagy összeg, itt viszont elég magasnak számít, félhavi fizetésnek. A program a kövezkező: reggel 4 óra előtt felvesznek kisbusszal a szállásnál, majd először megállunk egy ponton, ahonnan szépen rálátni Borobudurra és nézhetjük, ahogyan a nap első fénysugarai megvilágítják; majd maga Borobudur következik, utána pedig Prambanan. Ami fura volt, hogy beszállva a buszva mindenki egy hellot megejtett, majd némaságba burkolózva utaztak a fehérek mind egymás mellett – persze, ez teljesen normális Európában, de itt annyira elszoktam tőle, hiszen minden indonéz azonnal hatalmas mosollyal fogad mindenkit és úgy beszélget el még a vadidegennel is, mintha az családtag lenne.

Borobudur több teraszból áll, mind tele szimbolikus kőfaragásokkal és buddhaszobrokkal. Ahogyan felfele menet kőrözünk az emeleteken és egyre feljebb emelkedünk, az Sziddhátra útját szimbolizálja a Nirvánába. A különböző buddha szobrok más és más kézjelzéseket mutatnak, és emellett rengeteg kőbe vésett látható és nem látható jelenet mutatja meg a buddhizmus filozófiáját és a különböző inkarnációkat. Valamilyen titokzatos oknál fogva a templomot a megépítése után száz évvel magára hagyták, és csak az elmúlt századokban fedezték fel újra.

Óriási munka lehelett a lerombolódott épületet visszaállítani a mai állapotába, mert nem csak a dzsungel hódította vissza a területet, hanem volt itt vulkánkitörés és földrengés is, ami tovább rombolta Borobudurt. Most viszont teljes pompájában megtekinthető, egy-egy csendesebb és árnyékosabb sarokban egészen kellemes meditatív állapotba kerülhet az ember, ha sikerül elkerülnie az iskolás csoportokat, akik lépten nyomon szelfizni akarnak a fehér emberrel.

Prambanan egy hindu templomegyüttes a IX. századból, a legnagyobb épületet Sívának ajánlva, míg másikakat Visnunak és Brahmanak. Itt is hihetetlen munka volt a restaurálás, a már említett földrengés és vulkánkitörés összedöntötte a tornyokat és mindent újra fel kellett építeni.

A hely gyönyörű, viszont iszonyat hőség volt már kora délelőtt és a fotókért odarohanó gyerekek egyre fárasztóbbak lettek. Volt viszont három lány, akik csak angolt akartak gyakorolni, és először a neveket kérték el a külföldiektől, majd elmesélték a hely történetét, végül egy értékelő formot kellett kitöltenem, hogy milyen volt a szolgáltatás :)

Maga a legenda a hindu Ramayana eposz egyik történetére épül, mivel a környéken rengeteg hindu templom van. Bandung Bondowoso herceg beleszeretett Rara Jonggrang hercegnőbe, Boko király lányába. Viszont elég nyomós oka volt a hercegnőnek nemet mondani: a herceg megölte az apját és elfoglalta a királyságát. De a herceg csak nem tágított, így Rara Jonggrang beleegyezett a házasságba, egy feltétellel. A hercegnek 1000 templomot kellett építenie egyetlen éjszaka alatt a hercegnő számára. A herceg meditálni kezdett és segítségül hívta a föld alatti démonokat, és az ő segítségükkel felépített 999 templomot. Már éppen befejezte volna a munkát, amikor a hercegnő a női szolgálók segítségével tüzet rakott és felébresztették a kakasokat, hogy kukorékoljanak. A démonok azt hitték, hogy felvirradt a következő nap, így gyorsan visszabújtak a föld alá, így az utolsó templom nem készült el – erre a herceg annyira feldühödött, hogy kővé változtatta a hercegnőt, és ő maga lett az utolsó templom, a legszebb és legnagyobb az épületegyüttes közepén.  

Azért csak sikerült nekünk rideg európai utazóknak is felengednünk, és elmentünk közösen ebédelni. Itt volt a már említett esemény, hogy megihattam egy jó hideg sört, viszont a hely tuti hogy szerepel a lonely planet oldalán, mert tömve volt fehérekkel, ami így hirtelen megint csak meglepő látvány volt, már elszoktam tőle. A kaja finom volt, de mintha otthon ennék, semmi indonéz hangulata sem volt, még csak picit sem volt fűszeres. Este viszont Jogja egyik főterén vacsoráztunk, na az egy fantasztikus élmény volt, amolyan tökéletes pillanat. A füves tér este átváltozik talponálló étteremmé, leterítik a szőnyegeket, kis asztalkákat tesznek rá, és itt vacsizik mindenki a streetfood bódékból, közben szólnak a gitárok és köröznek a tér körül a hihetetlenül giccses, de valamiért mégis imádnivaló, pedállal hajtott kivilágított kiskocsik, amik mindenféle színben villognak és hol Hello Kittyt, hol elefántot vagy dinoszauruszt formálnak.

Összességében tetszett Jogja, de a szultán palotája miatt nem maradtam volna még egy napot, vonat pedig csak hajnalban van sajnos. Következő állomás Bromo vulkán, ami a harmadik sorozatos hajnalban kelésem lesz. Még jó hogy nyaralok :D