Lombok

Annak idején fájó szívvel hagytam ott Temanggungot, most hasonló érzésekkel távoztam Gili T-ről. A sziget gyönyörű, amolyan nyugodt módon őrült a sok partival, de kocsik, motorzúgás nélkül, és hamar otthon éreztem magam a búváriskolában az újdonsült barátokkal. Szívesen maradtam volna még búvárkodni, vagy akár csak végre bérelni egy biciklit és körbejárni a szigetet, amire a korábbi hat nap alatt nem jutott időm. De a terv az volt, hogy egy éjszakát Lombokon töltök, azt is megnézem magamnak, majd másnap elrepülök Lombokról Jakartába, ahol szintén eltöltök egy éjszakát.

Gili T-n még a búcsúeste is tökéletes volt, elmentünk bulizni a Sama Sama nevű helyre, ahol élő reggae zene szólt, a helyi srácok a rasztahajukkal elmentek volna jamaikainak is, jól nyomták. Összegyűltünk mind, a kurzusról mi négyen, jöttek az instruktorok is, más búvárok, oktatók, vendégek, barátok. És az este végeztével méltán búcsúztatott minket a sziget: amikor leültünk a partra, a homokban kéken csillogtak a planktonok, ahogyan a hullámok a partra sodorták őket, majd ahogy a hullámok visszahúzódtak, újra eltűnt a fényük. Ahogyan jött a következő hullám, újra csillogni kezdtek – hallottam róluk, de egészen idáig nem sikerült elcsípni őket, most pedig ott úszkáltak a lábujjaink között.

Lombokra naponta kétszer megy a hajó a shuttle busszal kombinálva, én a délután egy órásra váltottam jegyet. Az egy órás hajó azt jelenti, hogy egy körülre ki kell menni, aztán amikor megtelik a hajó, akkor indul. Minden gond nélkül meg is érkeztem úgy három körül a szállásra, már alig vártam, hogy a hátralévő pár óra világosságot sznorkelezéssel töltsem, de az idő azt akarta, hogy pihenjek, mert úgy ömlött az eső hosszú órákon át, hogy többször kinéztem, áll-e vajon már a víz az udvaron. Amikor kicsit lecsendesedett, kimentem körbenézni, beugrottam az utolsó masszázsomra még, mert mégis mit lehet ilyen időben csinálni, majd korán lefeküdtem, eléggé ki voltam purcanva a cirka 4-5 óra alvástól. Végre csend volt és sötét, tudtam aludni egy jót, ami Gili T-n egyetlen egyszer sem sikerült. Kialkudtam nagy nehezen a recis lánytól, hogy 12 helyett 12:30-kor elég legyen elhagynom a szobát, és reggel még megnéztem a tengerpartot, fürödtem egy utolsót. Őszintén szólva nem voltam elájulva a parttól, több okból is.

Lombok, szemben Bali vulkánja

Egyrészt elég sok szemét volt, mintha Barcelonát látnám augusztusban csúcsszezonban, pedig becsületükre legyen mondva, rendesen tisztították a partot, de így is úszkált mindenféle zacskó, műanyag a vízben. Az indonézek egyébként egyre nagyobb figyelmet fordítanak a környezettudatosságra, próbálják a műanyag használatát visszaszorítani, nem véletlenül: ők azok, akik a saját területükön érzékelik, mennyi szemetet hoznak az áramlatok, és mennyi műanyag van a partokon, palackok, flakonok és mikrodarabkák egyaránt.

Az egész út alatt ennyi magyart találtam - egy titokzatos tábla egy étteremben, ahova be is kukkantottam, és minden dolgozó látványosan helyi volt. Rejtély marad a dolog...

Másrészt a part elég kihalt volt Senggiginek azon a részén, ahol voltam, leginkább helyiek lézengtek, a nagyjuk muzulmán, azaz nem mentek bele a vízbe, vagy ha mégis, teljesen beöltözve. Furcsa érzés lett volna mellettük egy szál bikiniben heverészni, valahogy nem is vett rá a lélek és egészen addig sétáltam a parton, amíg találtam két nőt is bikiniben, és a környékükön heveredtem le. Tiszteletben tartom a muzulmánokat, elfogadom, hogy más a vallásuk és emiatt teljesen különböző a kultúrájuk, és hát ha én megyek az ő házuk tájékára, akkor alkalmazkodni kell, ez van. Mégis, amikor strandolásról van szó, kényelmetlen az egész helyzet, ha nem a turisták vannak többségben, mint például Gilin volt.

Jakarta egészen más volt, mint Közép-Java. Tartottam tőle, mindenhol azt olvastam, hogy az ember vagy imádja, vagy utálja. Egy napot töltöttem el csak Jakartában, és lehet, hogy több esélyt kellene neki adni, de őszintén szólva nem győzött meg. Képzeljünk el egy forró metropoliszt, ami a városhatáron belül 10 millió embernek ad otthont, de a külvárosokkal együtt 30 millió ember él benne! Nincs metróvonala, mindenki kocsival, motorral, esetleg busszal közlekedik, így nem ritka, ha az ember két-három órán át ül a dugóban. Büdös, koszos és zajos, de állítólag lehet szeretni az állandó vibrálását, a nagy nyüzsgését, a jávai emberek kedvességét.

A holland gyarmati múlt ma is meglátszik

Amit én láttam belőle, az annyi, hogy igen, baromi nagy a dugó, nagyon ellentmondásos, mint minden nagy város, mert a plázákban elegancia és fényűzés van, míg a taxi időnként olyan nyomornegyedek mellett haladt el, hogy ki nem szálltam volna a kocsiból ott semmilyen körülmények között sem. Tele van felhőkarcolókkal, és időnként feltűnik a korábbi holland gyarmati idők lenyomata: holland stílusú házak, holland pékségek szegélyezik a várost. Sokat nézelődtem, hogy merre menjek az az egy nap alatt, végül csak sodródtam.

Buszsáv, az ajtók helyén már tolonganak az emberek 

A recis lány adott egy jó tippet, a Függetlenség teréről megy vasárnaponként egyfajta hop on-hop off busz, de azt se úgy képzeljük, mint Európában. A város működteti, ingyenes, így aztán iszonyat hosszú a sor, hogy az ember felszálljon, és állítólag nem is jár valami gyakran. Nekem szerencsém volt, pont a jó sorba álltam be, nem volt rendszer, hogy ki mikor kerül fel a buszra, és hamar is jött, de mögöttem hosszasan kígyózott a sor... Elment a Függetlenség teréről egy másik nevezetességhez, ami szerintem olyan 3-4 km lehetett, de ezt az utat egy óra alatt tette meg a dugó miatt. Utána visszafordult és visszament az eredeti kiindulóponthoz, ott tett le valahol. A buszon én voltam az egyetlen külföldi persze, angolul senki se beszélt, de azért jöttek megint a fotókkal, készültek a szelfik velem... Már szinte hiányzott Java :D

A dugó egyébként őrületes, nem csak hogy alig haladt a busz, de amikor leszálltam, 10 percen át próbáltam átmenni az út túloldalára, de nem sikerült. Az emberek nagy része a helyi uberrel közlekedik, van két hasonló válllalat is az uber mellett, az egyiket én is használtam már több ízben is Indonéziában, a Grab-et. Nem csak kocsival működnek ezek, hanem motorral is, de azt én nem kockáztatnám meg, már a taxisofőrnél is csak meredt szemekkel lapultam az ülésben, ahogyan az vezetett és amilyen előzésekbe belement.

A polgármester kínai, aki egészen jól végzi a dolgát állítólag, fejleszti szépen Jakartát – de amilyen a politika, a főpolgármester posztja sokszor ugródeszka az elnöki poszthoz, így megy rendesen a fúrás ellene, amihez a származását is felhasználják és próbálják szítani bizonyos pártok a rasszizmus szelét. Nem tudom, mi igaz mindebből, hallottam a helyiektől, én csak annyit tudok, hogy azért még van sok munka Jakartában.

A hazaút viszonylag rendben ment. Túlléptem a 30 napos vízumot, így tudtam, hogy számíthatok büntetésre, utánaolvastam, és elég egyszerűnek tűnt a dolog, egy-két nap esetén egyszerűen fizet az ember. 60 nap felett már börtönbüntetés jár, ami azért ijesztően hangzik, de szerencsére engem hagytak szépen elmenni, kifizetve a napi 20 USD büntetést. Korábban, amikor még olyan hosszúnak tűnt az egy hónap, gondoltam hogy elugrok Szingapúrba egy kis visa-runra, de aztán nem volt rá idő, és igazából indokolt sem volt. Aztán a Jakarta-Dubai vonalon volt egy kis vihar mellettünk. Korábban, amikor kinéztem az ablakon, elámultam, mert éppen a tenger felett voltunk, újholdkor, így tökéletesen ki lehetett venni a Tejútrendszert és a megszámlálhatatlan csillagokat. Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire tisztán, fényszennyezés nélkül az éjszakai égboltot. Na de amikor legközelebb felébredtem a szunyáláskor, kinéztem, és egyből elkezdtem parázni. Ahol a repülő ment, ott szép tiszta volt az ég, de nagyon közel hatalmas viharfelhők sötétedtek. Hogy honnan tudom, amikor sötét volt? Mert nem túlzok, kétmásodpercenként bevilágították az eget a villámok. Nagyon szurkoltam, hogy eszébe se jusson a pilótának arrafelé menni, és szerencsére nem is kerültünk közelebb - mire legközelebb kinéztem, már elhagytuk a viharzónát. 

Még azért ezzel nincs vége, pár dolgot még le akarok írni, hogy emlékezzek rá, és hogy valahogyan összegezzem ezt a fantasztikus hónapot. Remélem a taposómalom mellett is menni fog, mielőtt újra elkap a gépszíj...